Ez történt


Újnémet példaképek

2002. 10. 29.


A Magyar Nemzeti Filharmonikusok Dvořák-ritkasággal Frankfurtban


Az elmúlt években az Alte Oper rendszeresen vendégül látta a Budapesti Fesztiválzenekart. A Magyar Nemzeti Filharmonikusok azonban, amely Ferencsik János idejében nemzeti cégérként szolgált és majdhogynem Magyarország egyetlen említésre méltó komolyzenei együttese volt, jó ideje nem járt Frankfurtban.


Annál meglepőbb a mostani viszontlátás egy ProArte bérletes előadás keretében, amelyet a frankfurti hangverseny-igazgatóság szervezett az Alte Oper nagytermében. Hogy az előadás nem volt telt házas, csakis a rossz időjárás rovására írható. A briliáns, telt vonóshangzás és az erőszakos rezes belépések a hallgatót semmiképp sem emlékeztették az egykoron gyakran kissé esetlen együttesre.


Ez a változás minden valószínűséggel az új főkarmesternek köszönhető. Kocsis Zoltán, aki nem csak fergeteges zongorajátékával lett világszerte ismert, hanem 15 éve karmesterként is népszerű, 1997 óta vezeti az együttest. Kocsis mindenekelőtt eredeti programötleteivel kelt feltűnést. A frankfurti vendégjáték Bartók Béla Táncszvitjével kezdődött, amelyet a zenekar elbűvölő üdeséggel tolmácsolt. A szerző ebben a művében, melyet 1923-ban Buda és Pest egyesítésének évfordulójára komponált, a különböző zenekari szólamoknak tág teret hagyott, szinte szólisztikus megszólalást biztosítva számukra. Kocsisnak és zenekarának sikerült létrehoznia egy feszültséggel teli, soha nem aránytalan vagy durván préselt hangzást, amelyben egyértelműen érvényesült a kompozíció faktúrája, s a tételenként visszatérő ritornell is felismerhető maradt.


Az est további részében különlegességek sora hangzott el. A Buenos Airesben született 29 éves zongoraművésznő, Ingrid Fliter Claude Debussy 1889-ben befejezett Fantázia zongorára és zenekarra című művét adta elő. A művésznő játékát kulturált billentés, illetve a darab hangulatának megfelelő tompa impulzivitás jellemezte, melynek következtében a figyelem a terjedelmes zenekari rész érdekes harmóniájára terelődött. A tisztán és figyelmesen kísérő zenekar végül Antonín Dvořák III., Esz-dúr szimfóniáját (op. 10) mutatta be. Háromtételes művében a zeneszerző a tételeket átívelő motivikus munkával bizonyítja korai vonzalmát az újnémet iskolához. Ezt a módszert Dvořák később teljes mértékben elutasította. A ráadás ismételten az otthon szellemét idézte Brahmsnak a hangversenytermekben ritkán felcsendülő 10. magyar táncával.


Harald Budweg
(Frankfurter Allgemeine Zeitung)