Ez történt


Új Zenei Újság – Kovács Sándor kritikája

2011. 10. 12.


MR3 Bartók Rádió – Új Zenei Újság
2011. október 2.

 

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye, km. Christian Elsner és Komlósi Ildikó – ének, vezényelt: Kocsis Zoltán
Bartók Béla nemzeti hangversenyterem, 2011. szeptember 25.

 

Kovács Sándor kritikája

 

Egészen 2011 szeptemberéig úgy gondoltam, ha van zeneszerző a nagy mesterek közül, akinek zenéje semmilyen szállal nem kötődik Bartók Béla művészetéhez, az Gustav Mahler. Fiatal korában Bartók szorgalmasan felírta az általa megismert és jónak, érdekesnek tartott művek címeit. Ötszáznál is több kompozíció került fel erre a listára, többek közt (első pillantásra talán különösen tűnhet) Csajkovszkij féltucatnyi alkotása is. Zongoristaként megtanulta a hangszer irodalmának nagy részét, közreadott és koncertjein játszott preklasszikus itáliai darabokat, Bachot – nem sorolom tovább, mert mindjárt hatalmas, ötszázat jóval meghaladó lista kerekedik belőle. Akadémista korában Wagnert tanulmányozta buzgón, Liszt iránti (nem ellenmondás nélküli) vonzalmát szinte felesleges is említeni. Kortársai közül nyilvánvalóan hatott rá Richard Strauss, mégha rövid ideig is, Debussy, később Schönberg, Stravinsky. Mahler? Nem, valószínűleg nem is nagyon ismerte. Kettőjük világa annyira más, hogy nincs köztük átjárás.

 

Így véltem, eddig. Ám az ember mindig tanul. Nemrég a Mahler-ünnepen mutatták be Orbán György IV. Szerenádját, amelyet a szerző Bartók és Mahler előtti tiszteletadásnak szánt. Egy nyilatkozatában el is árulta, mit lát összekötő kapocsnak. Kérem tisztelettel, a pentatóniát. Meg tetszettek lepődni? Ne legyintsenek türelmetlenül. Valóban van Mahler mű, amelyben nyilvánvalóan ott a pentatónia: a Dal a Földről. Mahler kínai versek Hans Bethge-féle német átköltése alapján komponálta ezt az eredetileg szimfóniának szánt hat tételes dalciklust, és tudatosan utalt a költemények eredetére azzal, hogy az ötfokú skálát is rendező elvnek tekintette számos témája kialakításakor. Művi kínaiság ez persze, de hát Bethge sem az eredeti verseket fordította le, hanem angol szöveg alapján dolgozott. Mahler pedig mindehhez hamisítatlan bécsies ízeket tett hozzá. Az eredmény nagyjából olyan, mint az európai kínai éttermek többségének kínálata. Múltkor megkérdeztem egy magyarul igen jól beszélő kínait az egyik, számomra színvonalasabbnak tűnő üzletben: Önök odahaza tényleg ezt szokták enni? Szélesen elmosolyodott, szinte vigyorgott: Á, nem, éppen most jött hazulról egy új szakácsunk, s neki hosszú heteken át meg kellett tanulnia az itteni szokásokat. Mindez persze önmagában véve nem baj. Ha ízletes a végeredmény, ugyan ki törődik a hitelesség kérdéseivel. Zenére visszafordítva a szót: Mahler bécsi-kínaisága kétségkívül lenyűgöző, s akkor igazán lenyűgöző, ha a zenekar és karmester ráérez erre a különös kettősségre. Hallgassuk például a Porcelán-pavilon c. dalt, a harmadik tételt a műben.

 

A Nemzeti Filharmonikus Zenekart hallották, Kocsis Zoltán vezényletével, Christian Elsner énekelt. Azért idézhettem ezt a kitűnő előadást, mert az NFZ a szokásos szezonnyitó hangversenyén egy Bartók-opusz mellett éppen Mahler dalciklusát szólaltatta meg. És ez a Bartók-opusz nem volt más, mint a Csodálatos mandarin. Bartók és Mahler néhány napon belül ismét találkozott, ezúttal nem a pentatónia, de a kínaiság jegyében. Jó ötlet? Azt hiszem, az. Frappáns, érdekes. Már-már azt mondanám: felvillanyozóan egzotikus szellemi kalandot ígér. Ezt az ígéretet aztán maga a koncert számomra nem váltotta be teljesen. Ugyan gondolkodás nélkül felvenném az általam hallott jelentős hangversenyélmények listájára (ha vezettem volna ilyet eddig, szánom-bánom, elmulasztottam), de nem húznám pirossal alá.

 

Valaha volt egy picit bugyuta, de akkoriban sokakat szórakoztató és még ma sem élvezhetetlen film ezzel a címmel: Kétszer kettő néha öt. (Azoknak a régieknek az átkos ántivilágban olykor volt érzékük blikkfangos címek iránt). Az előadó-művészetben, azt hiszem, így működik a matematika. Ha kétszer kettő-négy, bólintunk, ezt vártuk, rendben van. Elégedettek lehetünk. De csak az öt után megyünk úgy haza, hogy soha nem feledjük az élményt. Mármost a Csodálatos mandarin esetében a zenekar a négyet teljesítette. Jó ez az együttes, profi, nagyon csekély hibaszázalékkal működik, fölényesen uralja a Csodálatos mandarin iszonyú kényes partitúráját, Kocsis Zoltánnál pedig ma egyetlen karmester sem ért jobban Bartókhoz. Az öt, a csoda azonban ezúttal mégsem jött létre. Nem a zenét kísérő, mintegy illusztráló vetítéssel volt a baj. M. Tóth Géza filmje (vagy minek nevezzem) alapjában véve érzékletesen és artisztikusan követte a cselekményt, nagyjából azt a feladatot teljesítette, amit szöveges művek esetében a felirat: tudtuk, követhettük, miről szól a mű. Kocsis tempóival is egyetértek. Néhány eleve lassabb szakaszt a szokásosnál is lassabbra vett: meggyőzően tette. Az egészen azonban éreztem némi fáradtságot, rutint.

 

A Mahler-ciklus elején (ez töltötte ki a második félidőt, noha a programfüzet még fordított sorrendet hirdetett) az akusztika ördöge kísértett: sajnos az énekesek hangja elvész, ha a zenekar nem az árokban játszik. Pedig Christian Elsner hangjára nem lehet panasz: remek tenor ő, ha nem forte-fortissimo hangtömeg fedi el énekét. A továbbiakban ingadozni kezdett az egyenlet: a kétszer kettő lassan négy és féllé, majd ötté vált – úgy hiszem már az imént idézett részletben – a Porcellám-pavilonban – is. És bizton elérkezett az öt a zárótételben. Mahler egyik legszebb, legmeghatóbb tétele ez: Komlósi Ildikó megértette a fájdalmas és mégis felemelő búcsú hangját, nem kísértette meg a szentimentalizmus. Töprengek: mégis alá kellene húznom pirossal a koncertet a képzeletbeli listán? Na jó, aláhúzom. De szaggatott vonallal.