Ez történt


Tulajdonképpen: miért?

2003. 09. 23.


Kocsis Zoltán átdolgozásában adja elő a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bartók Húsz magyar népdalát.
 
Csütörtökön játssza el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán vezényletével és részben átdolgozásaival Bartók Húsz magyar népdal című művét. Átlagos zenehallgatóban két kérdés vetődik föl: mi ez a darab? És vajon miért kell átdolgozni? A kérdéseket az elérhető legilletékesebbnek is föltettük. Amikor a His Master's Voice lemezcég 1928-ban Magyarországra jött, két tucatnál is több hanglemezt készítettek a Múzeum körúti stúdióban. A felvételek többsége Kodály-népdalfeldolgozás volt. Elképzelhető, hogy Bartók meg akarta mutatni, ezt is tudja úgy vagy bartókabbul, mint Kodály, és ebből a dacból születhetett meg a Húsz magyar népdal.

Vajon az életmű szempontjából egy ilyen fontos darabot miért nem adnak többször elő?


Egyrészt ki énekel a világban magyarul? Másrészt ki szeret úgy énekelni, hogy a bonyolult harmóniákkal teli kíséret szinte zavarja? – kérdez vissza Kocsis Zoltán. – Emlékszem, amikor vidéken játszottuk a mű eredeti változatát, a koncert után egy ankéton megkérdezték, hogy minek kellett a gyönyörű népdalokat a zongorakísérettel elrontani.


Ha én is ezt kérdezném, mit válaszolna?


Amit Kodály és Bartók talán egymás között is tisztázott. Kodály feldolgozta a népdalokat, és szép, illusztratív kíséretet írt hozzá, ami néha egyszerű, néha bonyolultabb, de mindenképpen kongeniális. Bartók viszont írt egy Bartók-művet, amelyben mellesleg, akár lényeges elemként, inspiratív tényezőként, esetleg ürügyként ott a népdal. A kíséret ezekben a dalokban néha a IV. vonósnégyesre hasonlít, néha az 1. zongoraversenyre, ami máris válasz arra, hogy miért nem játsszák a darabot. Egy operai korrepetitor számára túlságosan nehéz a mű, egy zongorista azonban ugyanezzel az erőfeszítéssel inkább megtanulja valamelyik zongoraversenyt. Ha mégis ezt akarná eljátszani, hol talál hozzá énekest? Van-e ideje egy énekesnek, hogy az életéből fél évet eltöltsön ezekkel a darabokkal? Nem kell meglepődni, hogy nem játsszák, de attól még ezek a dalok egyenrangúak Bartók más zsánerű remekműveivel, a zongoraversenyekkel, a vonósnégyesekkel.


Érdemes meghangszerelni egy ennyire ritkán hallható darabot?


Már azért is érdemes, mert Bartók a húszból ötöt átdolgozott kis méretű szimfonikus zenekarra. De azt is kihallom a hangszereléseiből, hogy bárcsak volna nagyobb zenekar, akkor megcsinálta volna az egészet, csak közben dolgoznia kellett az V. vonósnégyesen, a Zenén, a Kétzongorás szonátán. Engem viszont nem kötöttek sem a lehetőségek, sem az idő, és jó fél év alatt elkészültem a hiányzó tizenöt dallal. Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy a Bartók által preferált kis zenekarral dolgozzak.


Akkor viszont miért nem dolgozta át a már meghangszerelt ötöt is, hogy legalább egységes legyen a hangzás?


Mert nem tudom jobban megcsinálni, és mert nem hiszem, hogy a bemutató után bárki is azt fogja mondani, hogy azért megcsinálhattam volna azokat is.


Bírhatják az énekesek hangerővel egy szál magukban, nagyzenekar és kórus előtt?
Megnézhetjük például Richard Strauss partitúráit vagy Schönberg Gurre Liederjét, ahol egy 32 szisztémás partitúraoldalból egyetlen szisztémát foglal el az énekhang. Vagy beszélhetnénk Wagnerről, aki szintén nem volt tekintettel az énekesekre. Ha a zene karaktere olyan, akkor a legnagyobb, legextrémebb hangszerelési megoldások is indokolttá válnak, illetve egy kis karmesteri jóakarattal megoldhatók a problémák.


Csak a szöveg nem lesz érthető.


A szöveg érthetősége nem hangszerelési kérdés. Van, akinek akkor sem lehet érteni szövegmondását, ha nagyon áttetsző hangszerelés van alatta. Ez énektechnikai faktor. Mellesleg, amikor a Bartók által gyűjtött fonográfhengereket hallgattam, kiderült, hogy a népi énekesek nemigen tartják fontosnak, hogy a szöveg érthető legyen.


Van még egy érv a hangszerelés ellen, mégpedig az, hogy nagyon kifejező önmagában is a zongorakíséret.


Az biztos, hogy ha hangszereléseim műsorra kerülnek, és utána összevetik a zongorajátékommal, általában a zongorajátékom nyer. Ha azt mondják, hogy jobban zongorázok, mint hangszerelek, akkor azt felelem, hogy valamiért mégis fölmerült bennem: nem elég a darabhoz a zongora. Ha csak két hang erejéig, de valami többletet kell ennek jelentenie.


Mi a folytatás? Kiadásra, lemezfelvételre nincs engedélye az örökösöktől.


Engem egyetlen cél vezet, hogy a világon minél többen megismerjék a Húsz magyar népdalt. Zongoristák, énekesek, közönség.


De ehhez szükség lenne a kottára is.


Nem fontosabb az előadás? Tegyük föl, megjelenik a gyönyörű kotta. Hányan fogják megvenni? Aki megveszi, vajon belenéz-e vagy csak fölteszi a polcára? Ha eljátsszuk, legalább valami akusztikus élmény éri az embereket. És az élmény esetleg továbbviszi az ügyet. Hihetetlenül erős ez a zene. Legalább olyan jó, mint a IV. vonósnégyes vagy a Rapszódiák. Számomra erőteljesebb darab, mint a Cantata profana. A hierarchikus rendben szeretnék előkelőbb helyet biztosítani a darabnak.


Melyiknek? Az eredetinek vagy a hangszerelésnek?


Teljesen mindegy. Magának a darabnak.


Nem túlzás ezen dolgozni fél évig?


Néha gondolok arra, hogy sokszorosan többet foglalkoztam ezzel a művel, mint maga Bartók, akinek ez talán egyhavi munkája lehetett. Úgy kell nekem. Ha ennyire megfogott ez a darab, akkor nem sajnálom azt a fél évet. És egy évet sem sajnálnék. Valamit csináltam, ami jelentősebb, mintha megtanultam volna a Schumann Humoreszket, és beálltam volna nyolcvankilencediknek a Humoreszket többé-kevésbé jól játszók sorába.


Azzal nem vádolják, hogy a zenekaron éli ki zeneszerzői vágyait? Mert mint főzeneigazgató, meghatározza, hogy mi a program, és persze, hogy műsorra tűzi a saját művét.


Való igaz, hogy mindenfajta átdolgozás pótcselekvés. Ez nem is kérdés. De a zenekar jobbítása szempontjából mit kellene tennünk? Eljátszani az I. Szvitet, ami sokkal kevésbé reprezentálja Bartókot, kevesebbet lehet rajta tanulni? Inkább csináljunk valamit, amihez mint szűz anyaghoz áll a zenekar, nem terhelik a tradíciók vagy áltradíciók, amivel kreatívabban tudnak foglalkozni. Egy tradícióval terhelt műnél mit tudnék a harmadik harsonásnak mondani, ami fölkelti a figyelmét? Nem jobb valami újjal előállni? Nem a dicsőségért, hanem hogy a zenekari tagokat stimuláljam olyasmivel, ami aztán messzemenően fizet, ha két év múlva egy hasonló zsánerű darabot veszünk elő. Én hosszú távra tervezek.


Fáy Miklós
(Népszabadság)