Az operatörténet legelső igazi operája is Daphne történetét dolgozta fel.

Jacopo Peri /1561-1633/, a firenzei Camerata tagja írt először olyan énekelhető dalművet, amelyben elejétől végéig hangszerek kísérik az emberi énekhangot. A sztori egyébként nagyon egyszerű; Apolló isten kiszemelte magának Daphnét, és azért, hogy örökre az övé maradjon, babérfává változtatja. Ez eléggé bugyuta kis sztori, de Strauss olyan eszközökkel jeleníti meg a többi szereplő karakterét, és olyan természetfestő zenéket ír, hogy pont a különlegességével emelkedik ki ez az operája.

1942-ben négyszer adták elő Magyarországon, aztán soha többet. Nem is csoda, mert nagyon nehéz darab, nagyon kényes, furcsa szereposztással, nagyon mély alt hanggal, nagyon magas szopránnal, nagyon nehéz tenor szereppel.

A Daphne biztosan nem fogja a standard operarepertoár részét képezni. Furcsa egyfelvonásos, hisz két óra a játszási ideje, és ez nem a megszokott időtartam. Ugyanakkor hihetetlenül érdekes abból a szempontból, ahogy Strauss az állandó ön-újraírás mellett talál új ötleteket, leleményeket, és gazdagítja a stílusát olyan természethangokkal – az opera végére gondolok elsősorban, de a viharjelenetre is -, ami még nála is nagyon ritka.

Strausst időről időre az a vád is éri, hogy tulajdonképpen önmagát ismételgeti. A Daphnéban hallható stílusfejlődése, és általában a késői művei azonban határozottan cáfolják ezeket a vádakat.

Az igazság az, hogy egy zeneszerző nemcsak hogy komponálásra született, de nem is tudna meglenni nélküle. Ha ismételgeti magát, akkor is tornáztatja az agyát. Tehát egyszerűen, mint nekünk a levegőre, neki olyan szüksége van a komponálásra. Azt hiszem, Strauss esetében teljesen igaz a mondás, amit ő maga hangoztatott nagyon gyakran: többet ér egy jól megszerkesztett partitúraoldal, mint egy teli pénztárca. Ezt magam is így érzem, és mindig találok valami újat, meglepőt, ha egy-egy Strauss-partitúrát a kezembe veszek. Strauss mindig is képes volt arra, hogy meghökkentő gondolatokat konvencionális formában tálaljon, és ez nekem nagyon tetszik. Mert inkább a gondolat legyen meghökkentő, mint a forma. Ugyanis Strauss, aki elsajátította a zeneszerzés minden csínját-bínját, többek között azt is megmutatja – még a Daphnéban is -, hogy lehet atonálisan is gondolkodni és ő tud is atonálisan komponálni, csak éppen annyira nem érdekli, hogy egész műveket szenteljen az atonalitásnak. Tehát ilyen módon időről időre Schönbergéknek is üzen, hogy ő is tudja ezt a dolgot, de megmarad a tonalitás mellett, mert ebben hisz.

Érdekes, hogy a két férfi vetélytárs, Leukippos és Apollo hangfaja nem tenor és bariton – miért is kellene mindig ennek a formának megfelelni -, hanem két tenor szerep. Daphne pedig Salome és Elektra után Strauss talán legszebb, legvonzóbb nőalakja.

Nem is azt mondom, hogy nagyon örülök, hogy Rost Andrea énekli a címszerepet, hanem egyszerűen meg vagyon lepődve, hogy ilyen énekesi múlttal még hajlandó egy ilyen nehéz szerepet megtanulni. Nagyon-nagyon várom, hogy milyen lesz az előadás. Ő most megint kirobbanó formában van, és ha erre vállalkozik, akkor – azt gondolom -, nagyon-nagyon jó lesz a produkció, mert a művésznő most már semmit nem bíz a véletlenre.