Ez történt


“Tiszta forrás” és eltorzult tradíciók

2008. 11. 14.


Beszélgetés Kocsis Zoltán karmesterrel, zongoraművésszel és zeneszerzővel


– A Nemzeti Filharmonikus Zenekar – a korábbi Állami Hangversenyzenekar – nyolc évtizedes történetéből kiknek az örökségét tartja a legbecsesebbnek?


– Ferencsik János egyénisége évtizedeken keresztül meghatározó volt a zenekar életében. Nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly tradíciók kialakításában alkotott örökbecsűt. Például Richard Strauss Rózsalovagjának vagy Bartók Concertójának mai hangzását is neki köszönhetjük. Nyomot hagyott a zenekar szellemében, ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-műhöz nyúl, mindnyájan érezzük, hogy az ő tradícióját folytatjuk. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel. Szerencsére feltűnt az elődjéhez képest egy teljesen más stílust képviselő dirigens, Kobayashi Ken-Ichiro. A fiatal japán karnagy egyéniségében volt valami gigantomán, és inkább a nagyromantikus darabokat részesítette előnyben. Ez tökéletesen megfelelt az Állami Hangversenyzenekar akkori érzésvilágának. Amikor 1998-ban Magyarországon először bemutattuk Schönberg Gurre-Lieder című nagyszabású posztromantikus művét, szinte alig kellett formálni, mivel a zenészek anyanyelvi szinten beszélték ezt a stílust. Manapság, Kobayashi távollétében divat bagatellizálni szerepét. Én nem csatlakoznék e kórushoz, mert hiszem, hogy nagyon sokat kapott tőle a zenekar.


– Egy zongoristatársa megjelent könyvéből idézek: “Részben Ferencsik hibája, hogy a magyar zenekarok olyan mélyre süllyedtek. Kulcspozíciójánál fogva megakadályozhatta volna ezt a szakmai züllést…”. Mi erről a véleménye?


– Alapjában véve egyetértek. Túl erős lenne Ferencsikre a mondás, hogy kiskakas volt a szemétdombon, és túl idealizáló, hogy titáni módon vette vállára a magyar zenei élet fontos ügyeit. Egy gerinces magyar úr volt, aki tehetségét nem arra használta, hogy megkönnyítse az életét, hanem produkciókat vezetett. Ferencsik, különösen munkásságának utolsó szakaszában elhanyagolta a próbákat, és az ő idejében terjedt el az a mondás, hogy “nem próbazenekar, hangversenyzenekar vagyunk”. Valahol a lelkem mélyén meg is értem. Amikor az ember századszor kerül szembe egyazon problémával, akkor nem szívesen szembesül vele százegyedszer.


– Egy zenekar folyton fejlődik, október 11-én jelen voltam Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének előadásán. Ha időutazásra hívnám, és egy 62 évvel korábbi, egyébként október 3-án megtartott előadás hasonló műsorszámát Ön vezényelte volna Somogyi László helyett, mivel találkozott volna?


– Az eltérést az együttesek felkészültségében látom, manapság jóval képzettebbek a zenészek. Azok az előadási nehézségek, amelyek az idézett mű születésekor és az ötvenes években megvoltak, manapság nem okoznak megoldhatatlan gondot. Gondolok itt a bolgár ritmusra, a kromatikával megtűzdelt polifóniára vagy az újfajta akkordikára. Egy párhuzammal élek: Doráti Antal visszaemlékezéseiben is ír a Táncszvit ősbemutatójáról, amelyen a darabot Dohnányi vezényelte és Doráti zongorázott. Dohnányi felajánlotta, hogy Bartók dirigálja az előadást, amit a szerző bölcsen visszautasított. Aznap este a zenekar kritikán alul játszott, és a Cseh Filharmonikusok élén Václav Talichnak kellett a fővárosba látogatnia, hogy a darab értékei napvilágra kerüljenek.


– Ön is részt vett a 70-es évek Bartók-összkiadásának munkáiban, és oroszlánrészt vállalt a mostaniban is. Kicsit hasonló a kérdés: miben különbözik a két zenefolyam?


– Szinte a szemünk láttára halt meg Bartók, és mégis, mire személy szerint bekapcsolódtam a szerteágazó munkába, már eltorzult a tradíció. A hatvanas, hetvenes években volt egy hibás tendencia: “játsszunk mindent lassan, mert akkor több szól”, így hallgathatatlanul unalmas produkciók születtek. A rossz koncertek, zeneakadémiai vizsgák tapasztalataiból kiderült, hogy az előadók elhanyagolták a metronómjelzéseket, és nem vették figyelembe azokat az idiómákat, amelyeket ha lekerekítünk vagy elhagyunk, akkor a Bartók-zene már nem Bartók zenéje. Vissza az eredetihez – mondhatnánk, de mihez lehet visszanyúlni? A tiszta forrás ebben az esetben maga a leírt mű, esetleg a zeneszerző ide vonatkozó írásai, és a legfontosabb: a szerzői előadás. Bartók nagy zeneszerzőhöz méltóan világosan megmutatta, hogy a hangok között is van egy hierarchián alapuló rend, magyarán: vannak fontos és kevésbé fontos hangok. A mostani összkiadásnak kötelessége felvállalnia a visszatérést a “tiszta forráshoz”.


– Köztudomású, hogy vannak kedvencei. Át tudja-e adni zenésztársainak mondjuk Rachmaninov szeretetét, vagy a zenekar tagjai elnézik a főnök bogarait?


– Mindenképpen megérinti őket e művek karaktere. Volt persze ellenkező példa, amikor a mű kvintesszenciája nehezen jutott el a kollégákhoz, erre tipikus példa Debussy Pelléas és Mélisande-ja. A szerző is leírja, hogy mind a közönség, mind pedig az előadók nehezen azonosultak a művel. Hasonló gonddal szembesültünk mi is, de az idő haladtával megfigyelhető volt a változás. A végére a zenekar tökéletesen megértette a zene nagyságrendjét, és revideálta a csipkefinom Debussyről alkotott sablonos ítéletét.


– Az önök elődjének, az Állami Hangversenyzenekarnak az első neves vendégkarmestere Bruno Walter volt, Richard Strauss, Klemperer, Erich Kleiber, és még hosszan sorolhatnám, akik letették névjegyüket a karmesteri pulpitusra. Kik azok ma, akikre szívesen rábízza zenekarát?


– A vendégkarmester jellegzetes típusának alapelve: “ne bántsuk egymást, uraim: én mondok egypár dolgot, Önök meg úgy tesznek, mintha dolgoznának”. Meggyőződésem, a zenekarok fennmaradása hosszú távon az általuk képviselt stílustól függ, s ennek kialakításában a vezető karnagynak van a legnagyobb befolyása. Ugyanakkor a vendég-karmesterkedés is érdekes lehet, mert nem árt a csapatot más eszményekkel is szembesíteni. Megítélésem szerint a zenekarnak keményen dolgozó, koncepciózus, munkás dirigensre van szüksége, olyanra, mint Antonio Pappano vagy Sakari Oramo. Az utóbbit meg is hívtuk, s a közeljövőben érkezik hozzánk.


– Emlékeim szerint a 70-es évek végén Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját egy este, két helyszínen adták elő, mindkettőn telt házzal. A zenei nevelés beszűkülésével jelentősen megcsappant a hangverseny-látogatók száma. Hogy látja ilyen megközelítésben a magyar zenei élet jövőjét?


– Ebből a szempontból pesszimista vagyok. Kodály munkásságában van egy ordító ellentmondás, amire többen felhívják a figyelmet. A véleményét markánsan és jól artikuláltan megfogalmazni tudó közönségbázis helyett, a zenét elég hamar megutáló álprofesszionális szolmizátorokat nevelt ki e metódus. S ebben tagadhatatlanul sok az igazság. Barátaim példáját tudom említeni, akik között többen vannak képzettség nélküli zenerajongók, mégis ösztönösen többet tudnak a zenéről, mint sokan mások. A kottát nem ismerő, de Bartók vonósnégyeseit őszinte élvezettel hallgató réteg tökéletesen eltűnt. Ezzel egy időben a szombat-vasárnap együtt muzsikáló, otthon négykezesező, vonósnégyesező, zeneszerető csoport is kihalófélben van. A hallgatóság így átalakult. Harminc évvel ezelőtt még tudtam, kik ülnek a nézőtéren, ismertem a közönséget, s a közönség is ismert engem. Ma nem tudom, hogy a banktisztviselő, a bróker, az üzletaszszony, a plázacica mögött milyen zenei fogadókészségek rejlenek. A koncertlátogató törzsközönség felhígult, és átalakult fogyasztóvá.


– A zenekar ritka vendég a határon túli magyarlakta területeken. Az időhiányban vagy a szervezési nehézségekben kereshető az ok?


– A zenekarnak igen sok hazai elkötelezettsége van, s a külföldi turnéknál elengedhetetlenül szükséges anyagiakban sem dúskál. Viszont a 2007-es marosvásárhelyi és kolozsvári koncertjeimre szívesen emlékszem. Vásárhelyen a Kultúrpalotában játszottunk, amelynek szecessziós stílusa a pesti Zeneakadémiára emlékeztet. Kolozsváron az egyetem auditóriumában rendezték fellépésünket, s magam is szóltam a hallgatósághoz. Ha újból hívnának, szívesen mennénk, mert a politika szennyes útvesztőiben a kulturális párbeszédnek lehet egyedül jövője.


***


Kocsis Zoltán
1952-ben született Budapesten. A magyar zeneszerető közönség 1970-ben, a Magyar Rádió Beethoven-versenyének győzteseként ismerte meg. Ekkor indult nemzetközi karrierje is, a világ nagy zenekarainak szívesen látott vendége lett. 1983-ban Fischer Ivánnal közösen megalapította a magyar zenei élet állóvizét alaposan felkavaró Budapesti Fesztiválzenekart. 1997-ben nevezik ki a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, akkori nevén a Magyar Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatójának.


Csermák Zoltán
(Krónika [Kolozsvár], 2008. november 14.)