Ez történt


„Szeretem egységbe hozni a természetesen zengő hangokat” – Antal Mátyás

2010. 11. 30.


Interjú Antal Mátyással, a Nemzeti Énekkar karigazgatójával a 25 éves együttes alapításáról, történetéről és a közösen eltöltött két évtizedről.

 

25 éve alakult a Nemzeti Énekkar elődje az Állami Énekkar. Mit csináltál 25 évvel ezelőtt?

 

A Magyar Állami Hangversenyzenekarban ültem fuvolásként és első éve vezettem a Budapesti Kórust. Folyamatosan terveztem, ugyanakkor apró léptekkel éltem meg a viszonylag későn kezdődő karmesteri pályámat.

 

Amikor az Állami Énekkar megalakult, a MUZSIKÁ-ban volt egy terjedelmesebb körinterjú a magyar zenei élet jeles személyiségeivel. Többek között Téged is megkérdeztek arról, hogy mi a véleményed az Állami Énekkar megalakulásáról. Emlékszel, mit mondtál?

 

Pontosan talán nem emlékszem, de rendkívül sérelmesnek tartottam a Budapesti Kórus oldaláról nézve. Akkor nem foglalkoztam azzal, hogy ez gazdaságpolitikailag aktuális döntés-e. Azt tudtuk, hogy sok érdek összejátszásának eredményeképpen jött létre az új együttes. Mindenesetre borzasztóan boldogtalan voltam az Állami Énekkar megalakulása miatt. Ez ugyanis akkor a Budapesti Kórus hosszú és lassú megfojtásához vezetett, ami – így utólag nézve – be is következett. Azt persze éreztem, hogy (elsősorban a működési formája miatt) a Budapesti Kórus nem úgy tölti be feladatát, mint ahogy azt a Rádióénekkar töltötte be a Rádiózenekar mellett.

 

Te tehát az első öt évet a zenekar oldaláról figyelhetted. Onnan nézve milyen volt ez az énekkar 1985-ben?

 

Ez egy nagyon nehéz kérdés, de válaszolok rá. Én jelenleg Pászti Mikós utóda vagyok, akit végtelenül szerettem és nagyszerű zeneszerzőnek tartottam, de úgy éreztem, hogy Őt belekényszerítették egy nagyon gyors döntésbe. Ez a kórus akkor nagyon átgondolatlanul és megalapozatlanul alakult. A zenekarban ülve (és még csak nem is a Budapesti Kórus iránti elfogultság szemüvegén keresztül nézve) akkor úgy gondoltam, hogy ez az énekkar nagyon nincs rendben.

 

Az első öt év során volt ebben valami változás?

 

Pászti Miklós halála után [1988-ban] érkezett az énekkarból egy megkeresés, hogy vállaljam el az énekkar vezetését, volt is egy beszélgetésem erről Rátki Andrással, az Országos Filharmónia igazgatójával, de akkor úgy tűnt, hogy az ÁHZ-ban való működésemmel párhuzamosan ennek nincs realitása. Ráadásul én akkor Kobayashi Ken-Ichiro mellett betanító karmester is voltam a zenekarnál. Így két évig Ugrin Gábor lett az énekkar karnagya. Az alatt a két esztendő alatt én láttam egy bizonyos fejlődést, volt egy közös olasz turnénk is, amelyen én második karmesterként vettem részt. Ugrin precíz és alapos betanító volt és ez feltétlenül meghallatszott az énekkaron.

 

Azután úgy adódott, hogy öt évvel az Énekkar megalakulása után Te lettél a karigazgató.

 

Igen, lentről (az énekkar tagságából) jövő kezdeményezésként újra megkerestek a feladattal és akkor úgy döntöttem, hogy egy évig szüneteltetem a zenekarban a fuvolás állásomat és belevágok a dologba. Ehhez a Filharmónia igazgatósága hozzájárult és végül ez az egy év szüneteltetés végleges lett, s most már a huszonegyedik szezonomat kezdem a Nemzeti Énekkarnál.

 

Egy ötéves énekkar nagyon fiatal, a repertoár is alig alakulhatott ki. Mik voltak az akkori feladatok?

 

Én úgy éreztem akkor – ezt őszintén mondom – , hogy az általam itt töltött időből csak tíz év után kezdtem igazán látni egyértelműen olyan fejlődést, ami már igazán vállalható volt. Addig az énekkarból elsősorban a differenciáltság hiányzott. Egy fajta sokoldalúság mind hangképzésben, mind stílusismeretben és artikulációs változatosságban, ami a célul kapott feladatok megoldásához elengedhetetlen volt.

 

Azt gondolom, hogy egy énekkar fejlődése általában a feladatok fokozatos adagolásával történik meg.

 

Az első években én elkövettem azt a hibát, hogy attól való félelmemben, hogy a kórusnak nem lesz elég feladata, szinte válogatás nélkül mindent elvállaltam. Időnként az a veszély állt fenn, hogy túlvállaltuk magunkat és ez a minőség rovására ment. Emlékszem egy esetre, amiért még ma is nagyon rosszul érzem magam. Petrovics Emil Jónás könyve című művét (amit én rendkívül szeretek, s amit a Budapesti Kórusnak is betanítottam) viszonylag rövid idő alatt kellett megtanulnunk és nagyon nem sikerült. Az a szerencse, hogy néhány évvel később újra előadhattuk és akkor már minden rendben ment. A kezdetekben hihetetlenül lassan zárkóztunk fel a rangunkhoz illő feladatokhoz. Azóta viszont nagyon sokat fejlődött a tanulási sebesség. Egyébként ma is azt tartom, hogy bizonyos komplikált műveket nem árt jóval a koncertet megelőzően elkezdeni és egy ideig szüneteltetni. Különösen igaz ez akkor, ha általunk ritkán használt nyelven éneklünk, mint most például a jubileumi koncertünk egyik darabjánál, Stravinsky Menyegzőjénél, melyet oroszul szólaltatunk meg.

 

Ha az elmúlt 20 esztendődre visszatekintesz, vannak-e olyan kiemelkedő koncertek, amelyhez hozzá tudod kötni az énekkar fejlődését? Mert, ha mondjuk 15 éve fölkér valaki Schönberg operájára, a Mózes és Áronra, akkor biztosan nem vállalod, de az elmúlt évben már nagy kritikai és közönségvisszhangot kiváltva teljesítettétek a feladatot.

 

Ez nagyon érdekes kérdés. Még dr. Tótpál József igazgatása idején, az 1990-es évek közepe táján szóba került, hogy énekeljük el Kurtág György egyik kórusciklusát. Én akkor ezt nem vállaltam, pedig Kurtág gyerekkorom óta a családom barátja, s akinek személye nekem mindig is szívügyem volt. A felkérést visszautasítottam, mert úgy éreztem, hogy a kórus még nem alkalmas erre a feladatra. A döntésnek elég rossz visszhangja volt, mintha megfutamodnék a feladat elől, pedig csak nem éreztem a realitását. Mára – hála Istennek – ezek az érzetek elmúltak, mert 2006-ban, Kurtág születésének 80. évfordulóján elénekelhettük, s Magyarországon be tudtuk mutatni a Csüggedés és keserűség dalait Kocsis Zoltán vezényletével, de az a koncert is azt igazolta, hogy az ilyen feladatot idejében el kell kezdeni, hiszen a betanulás számunkra több mint fél évet jelentett.

 

Az utóbbi évtizedben szembetűnően feltűnt jó néhány kortárs mű az énekkar repertoárján, például Kurtág, Jeney, Ligeti, Szokolay, Orbán, Vajda és mások művei. Egyfajta repertoárváltás is végbement?

 

A magyar koncertrepertoár meglehetősen konzervatív és behatárolt még ma is. Az énekkarnál az első 10 évem a mindennapi repertoár megtanulását jelentette, persze volt benne néhány kortárs mű. Csak érdekesség, de a legelső karigazgatói betanításom Lendvay Kamilló Via crucis című műve volt, amit nagyon szerettem. A második évtized mindenképpen egy óriási megújulás, amihez hozzátartozik az is, hogy Kocsis Zoltán nagyon más repertoárban gondolkodik, mint elődei. Elég ehhez csak Jeney Zoltán hatalmas alkotására gondolni, a Halotti szertartásra, vagy Schönberg, meg Stravinsky ismeretlenebb műveire. Az utóbbi tíz évben kerültek be a repertoárba Csemiczky, Orbán, Kocsár és mások fontos darabjai is, és rendszeresen veszünk részt kortárs zenei fesztiválokon új művek bemutatásával. Én magam is rendkívül szeretem a kortárs műveket, melyek betanítását, a pepecselést az intonációval, a ritmusokkal, az összehangzásokkal, a hangkombinációkkal amolyan vadász-szenvedélynek tekintem.

 

A Te itteni munkásságod kezdete pontosan egybevágott a rendszerváltással.

 

Ez egy érdekes dolog. Belőlem hiányzik az a menedzseralkatú szemlélet, ami pedig fontos lehet az énekkari munkák gyakorlati szervezéséhez, viszont vannak kitűnő kollégáim, akik ezt megteszik. Engem a művészi alkatom sem tesz igazán alkalmassá, hogy a rendszerváltás embere legyek. Saját egyéni karrierem is úgy alakult, hogy minden olyan dolgot elvezénylek, amire felkérnek, de nem tudom, hogy nekem mit kéne tennem ahhoz, hogy én találjam meg ezeket a feladatokat. Hozzá kell tennem, hogy a Nemzeti Filharmonikusok ma egy nagyon konjunkturális és virágzó intézmény, ahol a hangversenyek mennyisége számomra adva van, a feladatom „csupán” annyi, hogy elvégezzem azt a töménytelen munkát, amelyet mások megszerveztek részünkre, és hogy ezek a koncertek magas színvonalon jöhessenek létre.

 

Ha nemzetközi összehasonlításban kéne nézni, hol tart most a Nemzeti Énekkar? S mi az, amit nemzetközi viszonylatban a legjobban tud?

 

Minden énekkart eleve a hangképzési jellege determinálja. Ilyen értelemben hangzásban egy romantikus nagy vegyeskar ismérveit mutatja. Így hasonló a Francia Rádió Kórusához (akiknél én is jártam) vagy mint a Szlovák vagy a Cseh Filharmónia Énekkara. Olyan énekesek ülnek az énekkarba, akik énekesként is jelen vannak. Ez alatt azt értem, hogy művészeink nem szolfézson kicsiszolt apró hangocskák, hanem énekesi, azaz jelentős felhang-dús énekhanggal érkeztek hozzánk. Én szeretem az önmaguktól zengő hangokat egységbe hozni. Számomra ez a fajta kórus 80 fővel úgy meg tudja szólaltatni Verdi Requiemjét, Brahms Német requiemjét vagy Dvorák oratóriumait, hogy szembeszáll egy nagyromantikus szimfonikus zenekarral. Stílusban ma már differenciálódnak az énekkarok. A Nemzeti Énekkarnak teljesen más jellegzetessége van, mint az ország más jelentős együtteseinek. Ma divatosak a régi-zenében az egyenesebb hangképzéssel éneklő együttesek, de hozzám ez kevésbé áll közel. Persze ezek ízlésbeli dolgok. Érdekes dolog (s ez jellemzője a hazai énekes szólistáinknak is), hogy Magyarországon sok éneklési iskola található. Nálunk vannak olaszosan, németesen és kicsit szlávosan éneklő tagok, de nincs az a jellegzetes hangkép, ami egy olasz, egy német vagy orosz kórusnál. Mi is éneklünk Rachmanyinovot, de nem azzal a hangzással, mint mondjuk egy kijevi vegyeskar, pedig a lehetőségeink és még a gyökereink is részben meg vannak hozzá. Ugyanezt mondhatjuk az olasz vagy a német zenére is. Azt lehet mondani, hogy a Nemzeti Énekkar egy internacionális alapokkal rendelkező romantikus nagy vegyeskar.

 

Egy ekkora együttesnél óhatatlan a változás. A tagok kiöregednek, nyugdíjba vonulnak és újak, ha úgy tetszik, fiatalok jönnek helyettük. Te milyen alapon hatsz erre a változásra?

 

Az már kiderült, hogy a kórusépítésben nem vagyok híve a radikális, a gyökereket kitépő változásoknak. Én a folyamatos változás híve vagyok, aminek egyfajta lelki tartalma is van. A Nemzeti Énekkarnál van egy speciális helyzet, ami abból adódik, hogy az együttes mindössze csak 25 éves. Hirtelen kezdett el egyszerre öregedni és mára az alapító tagok több mint fele kicserélődött. Az új tagok felvételénél van számomra egy ideális típus, az, aki gyerekkorában a zene alapjait valamilyen hangszeren megtanulta, majd később az énekesi hivatás felé fordult. Zeneileg jól megalapozott és minőségi énekhanggal rendelkező muzsikusokat keresek. Ez időnként nehezebb feladat, mint jó hangszerest találni, mert azok gyerekkortól ugyanazt tanulják, és ha eljutnak valahová, az már önmagában minősít. Az énekesről viszont többnyire huszonéves korában derül csak ki, hogy van megfelelő énekhangja és végtelen nagy szerencse, ha nem akkor kezdi a zenei alapokat megszerezni.

 

 

Az interjút készítette Tóth Antal, a Nemzeti Énekkar menedzsere

2010. november