Ez történt


Számolni kell velük

2003. 12. 04.


Aligha lehetett volna két ennél eltérőbb koncertet találni: az egyiken, november 21-én, Barbara Bonney szopránénekesnő Malcolm Martineau kíséretével német dalokat adott elő, a másikon, november 24-én, a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Alexander Toradze zongoraművész lépett fel.


Az egyik bensőséges és meghitt, a Zeneakadémia lágy fényeiben fürdő előadás. A másik robusztus, féktelen, extrovertált és lehengerlő, minden egyes műnél a lezárásig tartó őrült száguldás.


Egyben azonban hasonlított ez a két koncert: mindkettő rendkívüli, emlékezetes élményt nyújtott.  Csak remélni tudom, hogy sohasem fogom elfelejteni, milyen mély benyomást tettek rám.(…)


A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye a startpisztoly eldördülésének pillanatától kezdve csupa izgalom. Maestro Kocsis Haydn remek 82., “Medve” szimfóniájának már a nyitó taktusaiban mindjárt a lovak közé csapott, és zenészeit lendületes, de fegyelmezett rohamban hajtotta egészen a hangverseny végéig.


Addig azonban még végigjátszottak egy megerőltető versenyművet, Prokofjev C-dúr zongoraversenyét, és előadták Beethoven III. (Eroica) szimfóniáját.


A Prokofjev-mű szólistája, a grúz Alexander Toradze a legjobb választás volt erre a feladatra. Agresszív játéka a szinte ütőhangszerként megütött zongorán, villámsebessége és túlzásokkal operáló stílusa az első tételben felidézte, amit Prokofjev saját híres-hírhedt “acélkezéről” tudni lehet. A testes zongorista – nem túlzok – szinte golyóként pattogott végig a zongoraszéken, amikor a nagy akkordokba csapott bele.  Hangerőben pedig meg tudta haladni, túl tudta játszani a csendesnek nem mondható zenekart.  Látni kellett volna a lenyűgözött zenészek arckifejezését! Ahogy az első tétel – úgy hatszoros fénysebességgel – véget ért, a közönség sorain a hitetlenkedés, hüledezés és lelkesedés hulláma futott végig.


A második tételben ugyanakkor Toradze legvékonyabb pókhálószálból szőtt pianissimói a holdfény rejtelmességét megszégyenítően csodálatosak voltak. A zongoraverseny egésze nagy sikert aratott, melynek nagy részét Toradze Kocsisnak és a Nemzeti Filharmonikusoknak köszönte meg a taps alatt.


Azt hittem, hogy ismerem az Eroicát. Tanultam, játszottam, tanítottam – harminc éve ismerem.  Kocsis értelmezése – mely ismét nagyon gyors tempókban dolgoztatta meg zenészeit – olyan mélységesen zenei és elgondolkodtató volt, akárha akkor hallottam volna életemben először. Új zene. Az évszázadok rárakódott hagyományaitól megtisztított III. szimfónia Kocsis vezényletével olyan friss és sugárzó volt, hogy szinte táncolt.  A forradalmi mű végre visszakapta forradalmiságát.


Meg kell állapítsam, hogy Kocsis Zoltán nagy utat járt be azóta, hogy 1997-ben átvette a Nemzeti Filharmonikus Zenekar irányítását. Vele és zenekarával ma már mindenképpen számolni kell.


Kevin Shopland
(The Budapest Sun)