Ez történt


Száguldás az éterben – pálcával és zongorával

2006. 03. 19.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Klemperer-bérletének március 10-i koncertjén a Nemzeti Hangversenyteremben Haydn Medve-szimfóniáját adta elő, valamint három Mozart-művet. A koncert különlegességét az a várva várt esemény adta, hogy Kocsis Zoltán karmesterként és zongoraművészként irányította a filharmonikusokat.

Haydn tekintélyes számú szimfóniája közül a Medve az ismertebbek közül való. A mű az úgynevezett Párizsi szimfóniák (No. 82-87.) egyike, ide tartozik a Királynő és a Tyúk melléknevet viselő darab is. Az első tétel a vártnál sokkal nagyobb iramban kezdődött, a többi tétel tempója is a megszokottnál gyorsabb volt. Kocsis Zoltán szereti felrúgni a konvenciókat (gyakran) jóval frissebb tempóvételével, sokan bírálják is ezért. Toscanini is szerette a lendületes gyors tételeket, Kocsis még a nagy elődnél is gyorsabb iramot követelt.

Számomra azonban nem volt zavaró ez a száguldás. A zenekarnak persze így sokkal nehezebb a dolga, több otthoni gyakorlást és a próbákon feltétlen figyelmet feltételez. A zenekar nagyon jól szólt, nem maszatolták el a hangokat, láthatólag élvezték a száguldást. A zenei íveket, dallamfordulatokat elegánsan oldották meg, a tempóból adódó feltételezett nehézség ellenére is. Maradt idő az agogikára, az új zenei egységek előtti levegővételre is, a gyors tempóból előnyt kovácsolt az összeszokott zenekar és Kocsis Zoltán.

A második tétel is gyorsabb volt a megszokottnál, bár allegrettót kívánt a zeneszerző, a konvenciókkal nagyon nehéz szembekerülni. A dallamívek megrajzolása és a lágy, érzelemgazdag előadás mindenképp az este egyik legjobb tételét eredményezte.

A gyorsabb tempó viszont a menüettnél nem volt indokolt. A tánctétel karaktere ezért nélkülözte a Haydn által írt menüettek karakterét, a nehézkességet, a bumfordiságot. Az utolsó tétel – melyről a szimfónia a melléknevét kapta, a mélyvonósok dörmögő dudabasszusáról (feljegyzések szerint 10 bőgős játszott a bemutatón) – karaktere nagyon jó volt.

A zenekar maximálisan teljesített, külön öröm volt, hogy fafuvolát is láthattunk/hallhattunk, melyet a barokk és a klasszikus korszakban használtak.
Az est várva várt műve Mozart G-dúr zongoraversenye volt, melyben Kocsis Zoltán a zongora mellől irányította a zenekart. Ritkán adódik, hogy egy versenyművet a hangszere mellől dirigálja a szólista, még ritkább, hogy a szólista vezényel is (vagy a karmester szólót játszik), azonban az, hogy egy koncertet végigvezényel és szólót is játszik, mindenképpen héroszi teljesítmény. Ha fokozhatjuk, ilyen elánnal és minőségben ezt tenni, egyedülálló.

Kocsis Zoltán háttal ült a közönségnek, eltérően a hagyománytól, mintegy beleolvadva a zenekarba. Ez a hangzásban is jelentkezett, szólista és zenekar homogén játékát követhettük. A zongoraművész a zenekari szólamot is játszotta a versenymű elején. A lassú tétel különösen éterien szólt, a zongora lágy pianói, de gazdag tónusa sokáig emlékezetesek maradnak, ez a tétel volt az este legszebbje. A zenekar Kocsis Zoltán minden rezdülését figyelte és tolmácsolta, ha kellett, háttérbe húzódott, vagy éppen erősítette, aláhúzta a zongora mondanivalóját. A két gyors tétel közül a zárótétel tempóját említem meg, szintén hajszálnyival menősebb volt, a végére begyorsult. Kocsis Zoltán minden tekintetben a zenei világ egyik kimagasló alakja, ezt zongorázásáról és karmesteri működéséről, illetve a Mozart-zongoraverseny alapján egyszerre, egy időben mindkettőről el lehet mondani.

Egy Mozart-fuvolaverseny, a D-dúr következett, melynek könnyed, fülbemászó zenei anyaga Bálint János szólójával vált teljessé. Bálint János maga is a zenekar tagja, magvas, szép hangon játszott, a halk részek is teltek voltak, a virtuóz futamoknál, akkordfelbontásoknál is jutott elég levegő. A fuvola hangszíne árnyalt volt, a derűvel átszőtt művet tökéletes technikai biztonsággal játszotta, a kadenciákért külön elismerés, szép zenei megoldásokkal, értő frazírozással.

A záró mű ismét egy szimfónia volt. Mozart D-dúr, Párizsi szimfóniája menüett nélküli, de két lassú tételt is komponált hozzá (nem egészen saját akaratából) a zeneszerző. Szintén kiváló előadást hallhattunk. Ráadásként a másik lassú tételt is eljátszották, Kocsis Zoltán ránk bízta a döntést, hogy melyik a jobb szimfóniatétel.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Kocsis Zoltán ismét különleges koncerttel ajándékozta meg a telt háznyi – gyakran a műbe beleköhögő, sőt beletapsoló – közönséget (a karmester türelmesen kivárta a köhögőroham végét). A kis létszámú zenekar nagyszerűen játszott, a vonóskar állta a sarat, az együttes összeszokottan adta elő a két szimfóniát. A versenyművek kíséretét is odafigyeléssel, megformáltan (nem a másik belépésére stb. várva) tolmácsolták, segítve ezzel a szólistákat.


Szabó Ildikó
(Papiruszportál, 2006. március 19.)