Ez történt


Spanyolországi turnén a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral

2008. 02. 26.


Kálmán Zsuzsa útinaplója (2008. február 15-21.)


1. nap


Fegyelmezett utazás, lekéstük Párizsban a madridi csatlakozást, de Kovács Kriszta gyors intézkedése nyomán mintegy 20 perc alatt sikerült a CDG-n átszállni, s elérni a következőt. Nagy fegyelem, összeszokottság és rutin kell ahhoz, hogy egy komplett zenekar percek alatt elérje a repülőgépét, s a csoportgravitáció ne akadályozza a haladást egy ekkora repülőtéren. Hosszú-hosszú buszozás Valladolidba, nehéz a zenészélet.


2. nap


Verőfény, mindenki lazít, sétál, nézegeti a várost, amely meglepően impozáns, kulturált, s tele van látnivalóval. Kezdem érteni, miért nehéz a muzsikusoknak lakást találniuk. Belakunk vagy 3-4 emeletet, s már a kiírt próba előtt két órával csak úgy zeng az épület: a gyakorlás, a koncertre hangolódás már most elkezdődik. Az egyik szomszédom Paganinit gyakorol, a másik Schubert B-dúr szimfóniáját. Jó lesz!


A próba feszült, egyre kapkodóbb, Kocsis fokozatosan veszíti el a türelmét. Nem emeli meg a hangját, de ez talán még rosszabb. A zenekarban egyre nagyobb a jól érezhető pánik. 10 perc marad átöltözni, s kezdődik a koncert.


Valladolid: Az 1700 férőhelyes terem kicsivel több, mint kétharmadig telik meg! Százszor többen vannak, mint a MŰPÁ-ban mondjuk egy Simon Rattle-koncerten. Az emberek pulóverben, kabát a kezükben, mint ahogy mi moziba járunk. Rengeteg a fiatal.


Koncert: HÚ! A zenekar nagyon jó, de amit Kocsis művelt a Mozart B-dúr zongoraversennyel, az valami döbbenetes. Olyan hangokat varázsol elő a zongorából, amelyek nincsenek is benne. Az egész koncert remek, a közönség lelkes. Közben Kocsis fegyelmező tekintettel figyeli a zenészeit, egy-egy jobban sikerült belépés után egész picit odabiccent. Koncerten óriási biztonságot jelenthet egy ilyen karmester. Minden hangot szinte a kezével varázsol elő a zenészeiből. Azok meg, mint akiket Cipolla babonázott meg, teszik a dolgukat. 


Előadás után a zenekar tagjai fáradtak, s nem túl lelkesek. A színpadon nem érzékelték a sikert, pedig volt! S – lehet, hogy ez a szoktatás – az foglalkoztatja őket, vajon Kocsis mivel nem lesz megelégedve. Pszichésen nem jó, ellenben félelmetes a művészi színvonal, amely kikerekedik belőle.


Aludni kell mindenáron, mert hajnali az indulás. A zenészek, ellentétben a civilekkel, ilyenkor még próbálnak, borozgatnak, megbeszélik a turné további programját. Órákig is eltarthat, míg koncert után leeresztenek, s kimegy a gőz.


3. nap


A hajnali indulás senkinek nem tesz jót, kevés alvás után igen fenyegetően mered elénk a nap: három óra buszozás Madridba, onnan egy óra repülés Barcelonába, ahonnan viszont már csak egy órát kell buszozni Gironába.  Egy 20 perces megálló után érkezés a szállodába, ahol a társulatnak éppen annyi ideje marad, hogy igyon egy kávét, s máris indulás a koncertterembe.


Girona: laknak benne vagy 100 ezren. Nem szép hely, ellenben állítólag igen gazdag. Ez a kongresszusi központ külleméből egyelőre nem látszik, bár a ténytől, hogy egyáltalán van neki ilyen, már gyanút foghat az ember. A koncertterem egy 1320 férőhelyes csoda. A pianissimo is úgy szól, hogy egyszeriben fellelkesíti a legfáradtabb zenekari tagot is.


Kocsis, aki egyébként nem a zenekarral utazik, mert nem ül repülőgépre, a 900 km-es autóútja ellenére kipihentnek tűnik, derűsen várja a zenekart. Tegnap ugyan nyilvánosan nem mondta, de négyszemközt annyi azért elhangzott tőle, hogy “ezek a gyerekek teljesen rendben vannak. Magának Mozartnak is kellene még egy nap pihenés, mielőtt koncertet ad.” Az NFZ azonban nem Mozart, nincs még egy nap.


A próba jókedvű: ugyan a terem üres, én fényképezgetek benne, de a hangzás szinte szárnyakat ad a zenekarnak. Ami tegnap nem ment, az ma tökéletes. Van helyette más probléma, amit azonban Kocsis egy szekundum alatt, időnként emeltebb hangon korrigál. Zolinak nem jó a híre, azt mondják, iszonyúan le tudja barmolni a zenészeit, s hamar elveszíti a türelmét. Nos, lehet, de ebből eddig semmi nem látszik. Rengeteget magyaráz zenéről, értelmez, nagyon sokat tanul belőle minden zenész. Amikor pedig egyszer-egyszer elveszítette a türelmét, akkor sajnos – eddig legalábbis – mindig igaza volt. A zenészei pedig tűzbe mennének érte. Sírnak, sírnak, de szerintem senki oda nem adná semmiért a lehetőséget, hogy Kocsissal muzsikálhat. Én csak hallgatom, de nekem is élmény.



Koncert. Dugig megtelik ez a hatalmas terem. 1300-an biztosan ülnek benne. Ennél már csak attól esünk nagyobb ámulatba, mikor kiderül, hogy a koncertterem mellett van még egy “kis kamaraterem”, 800 fő részére. S az is meg szokott telni. Küllemre hasonlít a MŰPÁ-ra, az ülések ellenben sötétkék, bársonyos textíliából készültek. Még kényelmes is! Itt is rengeteg a család, a gyerek, a fiatal. Ez a közönség láthatóan nem sznobériából jár ide. Ők úgy járnak koncertre, mint a magyarok Harry Potter-filmet nézni. Itt divatos a komolyzene.
A zenekar szárnyal, Kocsis ma Mozart G-dúr zongoraversenyét játssza, úgy, hogy elakad a lélegzet. Érezni rajta, hogy előadás előtt valószínűleg Mozarttal személyesen egyeztetett. Schubertet is a'la Kocsis hallotta az egyre hangosabban ünneplő közönség. Erről a D-dúr szimfónia előadásról pedig maga a szerző sem álmodhatott. Kár, hogy ezt a nagyon nehéz művet összesen egyszer játssza el az együttes. Nem is értem, miért, ha már egyszer megtanulták, s ráadásul remek. A közönség – azt hiszem, az a helyes szó erre: őrjöng.  Pedig nem kis nevekhez vannak szokva. Két hete Lorin Maazel dirigált itt Beethovent. Állva tapsolnak az emberek: még, még. Nincs még. Kocsis láthatóan kíméli a zenekart, hiszen további  három koncert áll előttük a következő négy napon. Az együttes tagjai a felhőkben, azt mondják, ilyen jókedvűen rég nem játszottak. Átjött. Holnap Barcelona.


4. nap


Barcelona csoda. Gyakorlatilag egy szabadnap jutott a társulatnak, mert délben
már megérkeztünk, a próbára pedig csak 18.15h kor kell indulni. Megyünk, ki merre lát, én a biztonság kedvéért abszolválom a gótikus negyedet, a piacot, egy kis Gaudit. Szokás szerint itt is bemegyek egy információs pontra érdeklődni, milyen esti kulturális programot tudnának ajánlani. A Ramblán van a Katalán Kultúra Háza. Kapok egy egész havi zenei programot, s felhívják a figyelmemet a magyarokra, mert éppen ma van itt a famoso Zoltan Kocsis et orchestra. Kösz a tippet, megfontolom.


Aztán irány a szálloda, rá kell pihenni az estére. A koncert itt, Barcelonában ugyanis 21 órakor kezdődik, s nem rövid. Előtte két óra próba. Kocsis egyre szelídebb és egyre derűsebb. Igaz, a zenekar is egyre kevesebbet hibázik, s a fáradtság ellenére egyre koncentráltabb. Ilyen jókedvű próbát nem pipáltak még a Nemzeti Filharmonikusok. Beülhettem a zenészek közé, s onnan hallgattam végig. Mást hall az ember, egy perc alatt szinte beszívja a darab. Kocsisnak minden ütemről van külön koncepciója, története, szinte érthetetlen, hogy van szellemi kapacitása ilyen mélyre ásni minden egyes darabban. Sajnos zseni! És zseniális. Mert miközben koncentráltan próbál, odafigyel minden egyes hangszer minden egyes hangjára, interjút javít, tárgyal, munkaügyi kérdéseket kezel, a hazai és a külföldi politikai híreket hallgatja, véleményt alkot, szóval részt vesz az életben.



Koncert: Palau de la Musica, Barcelona. A szecesszió csodája. Nagyon inspiráló, érdekes terem, s az 1900 férőhely mellett a pianissimo is megszólal a terem bármely zugában. És ez meg fog telni?  Megtelik. A barcelonai közönség érezhetően a jómódúakból kerül ki. 1900 elegáns hölgy és úr tapsolja pirosra a kezét, mikor Kocsis megjelenik. Elképesztően népszerű Katalóniában. Nem véletlenül hívják meg minden második évben nagyobb turnéra. Ma a csupa B-dúr est van. A koncert egyre érettebb, profibb. A zenekar olyan könnyedén, elegánsan játszik, hogy öröm nézni. És még mindig tud szebben szólni. Mutasd a pianód, s megmondom ki vagy! Nos, csillagos ötös. A Haydn puha, finom, mint a bársony. A Mozart játékos, mókás, tragikus. A Schubert pedig olyan, mint az élet zanzája, tessék, ilyen az élet. Mindent kifejez, amit az ember élete során megélhet, s mindezt alig fél órán belül.  A közönség tombol, lesz ebből újra meghívás. A jegybevételekről nem is beszélve. Itt már sorok várják Zolit a koncert után: autogramért, egy kézszorításért, jön a magyar konzul is hivatalból megmutatni magát – szegény. Éjfél, mire hazaérünk, de szerencsére holnap csak délben indulunk, végre jöhet egy kis alvás, szusszanás. Holnap Castellón. A turné negyedik koncertje.


5. nap


Ez a nap úgy telt el, mintha nem is lett volna. Hosszú buszozás, alvással, beszélgetéssel. Majd Castellón, egy kis tengerparti nyaralóváros. Szűk utcácskák,
láthatóan sok nyári lak. Ki fog itt februárban koncertre jönni? Elsőre azt mondanám, Keszthelyre értünk. Amikor azonban a sajnos közben zuhogó esőben megérkezünk a koncertterembe, érzékelhetővé válik a különbség. Egy vadonatúj kongresszusi központ tárul elénk. A koncertterme ugyan “csak” 1200 férőhelyes, de a kisterembe további 400 fő fér be. Az egész kőből és fából, fekete és világos drapp. A színpadon szinte elvész ez a kisparti, azaz a kamarazenekar – hogy fog ez szólni? S ekkor leesett 35 muzsikus álla. A koppanást a legutolsó ficakban is jól ki lehetett venni. Ilyen akusztikát Kocsis is rég hallott. Minden hang úgy szólal meg, ahogy kell. Kocsis egy meglepő fordulattal kezdi a próbát. Előző éjjel meghallgatta a barcelonai koncert felvételét, s akkor most ideje nekiállni, kijavítani a hibákat. A Mozartokkal nagyjából meg volt elégedve, ellenben a Haydn szerinte kifejezetten kínos. “Látszik, hogy ez a zenekar nem Haydn korában él, s fogalma sincs, hogyan zenéltek akkoriban.” Ennél mond keményebbeket is, s könyörtelenül próbálja a gyengébb részeket. A zenekar jókedve ellenben töretlen, ugyanis szárnyakat ad egy zenésznek, ha hallja, amit produkál a hangszerével, s ez itt Castellónban nem lesz gond.



Az előadás elképesztő. Mármint elképesztően jó.  A terem persze, hogy megtelik, csupa jól öltözött, kiegyensúlyozott ember. Mondják, ez egy jó bérlet. Voltak a Pittsburgh-iek, nemrég járt itt Lorin Maazel – úgy látszik, ugyanazt a pályát futjuk be. 1200 castellóni polgár (meg mi) tapsoljuk vörösre a tenyerünket. Ilyen Mozart-zongoraversenyt ritkán hall az ember. Kocsis mostanában tényleg élete legjobb formáját futja, ám szerinte még nagyon keveset tud a zenéről, van mit tanulnia. Ez a szerénység ráadásul nem ál.


Hatalmas siker, a zenekar boldog, s hullafáradt.


6. nap


Eljött az utolsó nap: Alicante. Napfény, 22 fok, tenger, nyaralók, hangulat. Hú de jó hely! Kis szabadidő jut mindenkinek, rohan is a többség várost nézni, vagy a plage-ra sétálni. Kis gótikus terek, kávézók, van hangulata.



A helyszín most először nem ideális. Zoli – mesélte – járt már itt többször, egyedül is, a zenekarral is. Ez egy színházterem, és úgy is szól. Ellenben szép.
A próba fegyelmezett, s ráadásul Kocsis a hibákat is úgy dörgöli a zenészei orra alá, hogy azon nem lehet fennakadni. Nem csak azért, mert igaza van, hanem azért is, mert kedvesen, nevetve adja elő. A Haydn második tételénél egyszer csak elvörösödik a feje, s úgy elkezd vihogni, hogy percekig nem tud megszólalni. Mint kiderül: a saját hasonlata szórakoztatja. Úgy szól szerinte ez a tétel, mint a rossz webkamera képe, amely sok másodperc késleltetéssel adja vissza a látott képet, s ettől kicsit darabos. Ahányszor ehhez a helyhez ér a zenekar, Zoli fuldoklik. Ez átragad a zenekarra, s szerintük esélyes, hogy az előadáson is röhögés lesz a vége.


Kibírták, nem volt röhögés. Ellenben volt nagy siker. Persze, telt ház, ez itt 1100 néző, már mondani sem kell, ugyanakkor ezek a szegények itt Alicantéban nem tudják, hogy szól a zene. A terem nem túl jó. De – vigasztalnak meg a helyiek -, már épül KÉT koncertterem. Egy vadonatúj bent a városban, egy pedig kint az egyetemi negyedben, mert ott is akkora az igény, hogy érdemes külön koncerttermet építeni. Ezek valamit tudnak, amit mi elfelejtettünk, pedig egykor mi is tudtunk. A zenét, a kultúrát, hogy az mire jó, s hogy ha az ember ezt a nyelvet is beszéli, könnyebb lesz a világ értelmezése. Arról már nem is beszélnék, mit jelent ez gazdaságilag. Mert hogy ez üzlet, méghozzá jó. Legalábbis itt, Spanyolországban.


A turné véget ért. Az újabb spanyol turnéidőpontot az impresszárió azonban már le is fixálta Kovács Géza főigazgatóval. Mert a spanyolok várják Kocsis Zoltánt és az NFZ-t. A berliniek és a bécsiek után Európa harmadik legjobb zenekarát – szerintük! Szerintem is.


Alicante, 2008. február 21.


Kálmán Zsuzsa     
újságíró
Image Factory