Ez történt


„Sosztakovics magának írta” – Kocsis Zoltán gondolatai

2012. 01. 09.


Strauss Zarathustrája nagyon lazán kapcsolódik a Nietzsche műhöz, amelyet többször átolvastam. Annyi a megérzésem mindössze, hogy Straussnak ezek az epizódok voltak fontosak, egyfajta ürügy arra, hogy kiélhesse a programzene művelésére irányuló hajlamait. Azt is mondhatnám, hogy ezek a szimfonikus költemények mintegy megelőlegezik a későbbi nagy operákat. Ha nagyon alaposan megvizsgálja az ember itt már, de még a korábbiakban is, a Don Juanban, a Machbetben, a Halál és megdicsőülésben, illetve a Till Eulenspiegelben is észreveszi az ember azt a hihetetlen drámai feszültséget, ami az operaszínpadon éri el a teljességet.

 

Sosztakovics két zongoraversenyt írt, egyik a korai, másik a késői. Gyakorlatilag mindkettő a családban maradt, mert az elsőt a saját magának komponálta, a másodikat az akkor 13 éves fiának, Maximnak.

 

Az I. zongoraverseny egy egészen elképesztően sötét periódusban íródott, amikor az embereknek már kezdett elegük lenni a rendszerből, a sztálinizmusból. A kezdeti keménységek után ez egy újabb keménységi hullámot jelentett a kultúra képviselői számára, mely majd aztán a kisvárosi Lady Machbetről írott kritikában csúcsosodik ki. Ez gyakorlatilag elhallgattatta Sosztakovicsot egy időre. De ebben a művében is, akármennyire is humorosnak érezzük, már látszik az a rengeteg szarkazmus, ami a rendszer anomáliáira is vonatkozhatott.

 

A zongoraszólamról messziről látszik, illetőleg hallatszik, hogy Sosztakovics ezt saját magának írta és miután ő gyakorlott zongorista volt még abban az időben, sokszor el is játszotta. Szerencsére a szovjet filmhíradóban fennmaradt egy kis részlet, ahogy ezt a művet a szerző a moszkvai konzervatórium nagytermében előadja. A legértékesebb rész maradt fent belőle, a IV. tétel kadenciája, majdnem az elejétől a darab végéig. Ez a kis részlet messze felülmúlja Sosztakovics későbbi felvételeit, hallatszik a játékán és látszik is a filmből, hogy egy abszolút perfekt mindenre kész zongorista is egyben.

 

Puszta ránézésre kicsit szokatlan az összeállítás, vonószenekar, trombita és zongora. Ám, ha meghallgatja az ember a művet, csak egyszer is, rögtön a zenei anyagok és ezek kibontása hitelesíti a kezdetben szokatlannak tűnő összeállítást. A trombitaszólam nem igazán virtuóz, inkább a mű szarkasztikus vonásait húzza alá. Az az ember érzése, hogy valamiféle operettből keveredett ide a zenei anyag, különösen a IV. tételben. De nemcsak hogy csupán ütős módon kontrasztál a többi anyaggal, hanem egyenesen formateremtő erővé lép elő ez a szarkazmus.  

 

Kocsis Zoltán