Ez történt


Sosztakovics kimondhatatlan álmai

2002. 04. 06.


Clemens Hagen gordonkaművész a Nemzeti Filharmonikus Zenekar vasárnapi koncertjén




Clemens Hagen, a salzburgi csellista játssza Sosztakovics I. gordonkaversenyét holnap este a Zeneakadémián, ahol a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyét Kocsis Zoltán vezényli. Ezt követően Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája hangzik el. A gordonkaművész a nővéreivel alapított Hagen Quartettel, valamint szólistaként az Egyesült Államoktól a Távol-Keletig bejárta az egész világot.




– Igen korán, ötévesen kezdte a karrierjét. Zenészcsalád lévén, természetes volt, hogy szülei hivatását folytatja és muzsikusi pályára lép?
– Csakugyan így volt, mindenképp a zenei pálya felé orientálódtam.
– Miért épp a gordonkát választotta?
– Apám zenész volt, így a zenetanulás számunkra magától értetődött. Amikor a nővéreim elkezdtek hangszeren játszani, én ötévesen ugyancsak kedvet kaptam hozzá. Mivel egyik barátom, aki édesapámnál tanult, épp csellózott, magam is ezt a hangszert választottam. Apám nem kötelezett arra, hogy zenei pályára lépjek; hogy mégis erre adtam a fejemet, az én önálló választásom, egyszemélyes döntésem volt. Ami igaz, az igaz, kicsi gyerekkoromtól mindig is zenésznek készültem.
– A kamarazenészi vagy a hangszerszólista-karrier fontosabb önnek?
– Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert mindkettőt gyakorlom, méghozzá igen rendszeresen. Egyikről sem állíthatom, hogy fontosabb, mint a másik. Mikor mire nyílik lehetőségem, azt művelem, olykor párhuzamosan is.
– Stíluskorszakok, zeneszerzők dolgában mennyiben egyezik meg, vagy mennyiben különbözik a szólista, illetve a kamaramuzsikus repertoárja?
– Természetesen különbözik. A kamarazenei repertoáromban sűrűn fordulnak elő a kortárs zeneirodalom alkotásai, mi több, ősbemutatónak szánt opusai, szólistaként viszont csak ritkán játszom kortárs műveket, Sosztakovics gordonkaversenye, amivel Budapesten is föllépek, a kivételek közé tartozik.
Mindenekelőtt klasszikusok, s kivált romantikusok versenyműveit adom elő. Kamarazenészként több kortárs zeneszerző újonnan írt kompozícióját játszottam első ízben, például az osztrák Haas Bischof kvartettjét, a jövőben pedig egy Kurtág György-művet mutatunk be, amelyről már régóta tárgyalások folynak a salzburgi Nemzetközi Mozarteum Alapítvánnyal. Remélhetőleg a készülő vonósnégyest hamarosan befejezi az önök kiváló zeneszerzője. Ősbemutató lesz, nagyon várjuk a mű elkészültét. Szólistaként pedig többek között-az osztrák komponista, Christian Huth csellóversenyét készülök előadni. Évente hozzávetőleg két ősbemutatót tartok.
– Ez igen szép teljesítmény. Ön inkább modernnek vagy sajátosan orosznak tartja Sosztakovics 1. gordonkaversenyét, amelyet a budapesti koncerten játszik? Érzi-e azt a bizonyos orosz lelket, a “ruszkij duh”-ot ebben a versenyműben?
– Örömmel játszom el Sosztakovics gordonkaversenyét a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kíséretében. Ami azt illeti, minden művet a maga korában, a maga közegében kell megítélnünk, amelyben született, s amelyben a szerzője élt az adott körülmények között, ez ugyanis mindig megmutatkozik a kompozícióban. Stílusa, kifejezőeszközei is erre utalnak. Igazából ennek szellemében értelmezhetjük a szóban forgó művet. Sosztakovics gordonkaversenyében igencsak benne rejlenek a zeneszerző kimondhatatlan vágyai, álmai, mindaz, amit saját korában a legkevésbé sem fejezhetett volna ki szavakban. Ilyen értelemben csakugyan joggal emlegethetjük a “lélek” kifejezést ezen opus kapcsán.
– Mit játszik szívesebben: klasszikus vagy kortárs zenét?
– Nem tudnám megmondani, ez mindig a minőségtől függ. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember foglalkozni kezd az adott művel, legyen az klasszikus, romantikus vagy kortárs zenei kompozíció, belemerül annak a világába, egyre közelebb érzi magához.




Metz Katalin
(Magyar Nemzet, 2002. április 6.)