Ez történt


Sokbillentyűs virtuóz

2007. 02. 08.


Kedden a linzi Bruckner-házban vendégszerepeltek a Magyar Nemzeti Filharmonikusok, magával ragadó Liszt-Bartók-műsorral szolgálva, és karnagyuknak, Kocsis Zoltánnak megadva a lehetőséget ahhoz, hogy művészetének minden billentyűjét lenyomja.


Ezt kevesen csinálják utána: Liszt I. zongoraversenyét a zongora mellől vezényelni, és közben, impulzív felugrálások és a zongoraszékre való, a frakkszárny gyors összeszedéséről sem megfeledkező visszahuppanások között minden szükséges jelzést megadni és még a helyes billentyűket is eltalálni.


Mindamellett a mű, amely korántsem szűkölködik kényes tempóingadozásokban, tökéletes kontroll alatt maradt, és közvetlen, nem túlspiritualizált előadásmódja végig meggyőző volt. Kocsis brilliáns zongorahangja, mely látható erőfeszítés nélkül könnyedén átjött a zenekar fölött, anélkül, hogy keményen szólt volna, éppolyan mély benyomást tett, mint bámulatos technikája.


A versenymű előtt Kocsis mintha arra tett volna kísérletet, amit nem egy zongorista szeretne megvalósítani, jelesül azt, hogy tíz ujjukkal nem nyolcvannyolc billentyűt és mintegy kétszáz húrt, hanem egy egész zenekart szólaltassanak meg. Liszt négy művét, az “Obermann völgyé”-t, a III. Elfelejtett keringőt, a Chopinre emlékeztető “Mazurka brillante”-t, valamint az “Ave Mariá”-t (Harmonies poétiques et religieuses) hangszerelte meg igen hatásosan, pianisztikus hangszínfantáziájának is szabad teret engedve.


A koncert második felében a XX. századi zene egyik csúcspontját, Bartók Béla zenekari Concertóját hallottuk, amely ugyan amerikai száműzetésben keletkezett, de ezúttal igazán magyarosan szólalt meg. Ehhez hozzájárultak a lendületes tempók és a hangszínekkel való sajátos gazdálkodás, melynek folytán a mű szokatlanul áttetsző jelleget kapott.  A második tétel igen sebesen száguldott, kitűnő szólistákkal; az “Elégia” panaszos volt, de nem halálosan szomorú, míg a finálé életerőtől duzzadt. A vendégek Berlioz tüzes Rákóczi-indulójával (a Faust elkárhozásá-ból)  köszönték meg az eleinte még habozó, később egyre lelkesebb tapsot. 


Michael Wruss
(Oberösterreichische Nachrichten, 2007.február 8.)