Ez történt


“Soha nem hagynám el az NFZ-t” (Kocsis Zoltán)

2003. 10. 07.


A Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyén elhangó 20 magyar népdallal kapcsolatban az volt az egyik érdekesség, hogy ezek egy részét Kocsis Zoltán hangszerelte. A másik pedig az, hogy (a dolgok pillanatnyi állása szerint) többet nem is hallhatjuk ezt a változatot. Persze, ha már alkalmunk adódott az interjúra – és Önök is küldtek nekünk kérdéseket -, szóba hoztunk még egyet s mást.


Úgy tudjuk, hogy a mai esti műsorral voltak bizonyos szerzői-jogi problémák. Jók az információink?


Nyilván a 20 magyar népdalról van szó. Szerencsére Vásárhelyi Gábortól, a Bartók örökség jogutódlási ügyeinek magyarországi helytartójától megkaptam az engedélyt az egyszeri, ma esti előadásra. Ez igen nagy dolog, mert vannak, akik ezt sem kapják meg.


Azt hiszem, ezt a kérdést egyszer és mindenkorra rendezni kéne. Szerintem igenis elbírálható az, hogy ki milyen autoritással nyúl más szerző műveihez, illetve, hogy hol húzódnak a szerzői jogi határok. Mik az átdolgozók kötelességei, és milyen művészi jogai vannak akkor, ha a szerző szellemének megfelelően cselekszik. Minden szerzőre, vagy akár minden egyedi esetre fel kellene állítani egy olyan grémiumot, amelynek döntése fellebbezhetetlen, viszont alaposan megindokolt.


Nekem például volt Bartók Péterrel egy levélváltásom. Amikor a 14. bagatellt egy antológia számára átírtam klarinétra és zongorára, akkor a kiadóval közösen elküldtük neki a kottát. Ő egy 16 oldalas levélben válaszolt. Ebből 13 oldal olyan kottapélda volt, amelyekben pontról-pontra taglalta, hogy mit állítsak vissza. Igen ám, csakhogy ha visszaállítom az eredeti faktúrát, az már nem az én munkám. Pedig azért elég jól ismerem a stílust. Eljátszottam Bartók valamennyi zongoraművét, és a két Szvit, valamint a Kossuth-szimfónia kivételével elvezényeltem az összes zenekari művét. Eljátszottam a Bartók életmű összes fellelhető zongoraszólamát, nem egy művét ültettem át más hangszeres együttesekre, és más szerzők műveivel is bizonyítottam.


Úgy gondolom, hogy talán mégiscsak más elbírálás alá kell essen egy ilyen ember munkája, mint esetleg egy olyasvalakié, aki ezt puszta kirándulásnak tekinti, aki Bartók nevét és műveit talán csak saját karrierjéhez akarja felhasználni.


Debussy és Ravel hangszerelései megjelentek Hungaroton lemezen. Rahmanyinov dalokkal is foglalkozott. A ma esti műsoron is szerepelnek hangszerelések. Mi következik?


Liszt zongoraműveiből szeretnék egy ciklust meghangszerelni. Olyan művek ezek, amelyek amúgy is hangszerelés után kiáltanak. Liszt rengeteget dolgozott, sok mindent csinált – eközben természetesen sok gyengébb művet is kiadott a kezéből, és rengeteg olyan művet is komponált, melyet később már nem volt ideje, ereje és kedve átdolgozni más együttesekre. Sok darab kizárólag ezért maradt meg zongoradarabnak. Egyáltalán nem voltam meglepve, amikor kiderült, hogy a Két legenda eredetileg zenekari mű, ahogyan az első Mefisztó-keringő is annak készült. Aki ezeket a műveket valamennyire is ismeri, nem lepődhet meg ezen. Liszt esetében egyébként is nagyon komoly adósságot kell törleszteni, illetve kicsit megváltoztatni azt az egyre sötétedő Liszt-képet, ami a nyugati világban – nem tudni kiknek a nyomására – kialakulni látszik.


Kodály darabokon is gondolkodom, mégpedig a Magyar népzene azon számain, amelyek nem szerepelnek a Székelyfonóban, illetve a Czinka Pannában, vagy Kodály egyéb, utólag nagyobb együttesre hangszerelt művében. Ezekből is takaros ciklust lehet összeállítani.


Tervezi-e bővíteni zongorista repertoárját?


Ahogyan ezt pár napja már kifejtettem: miért játszanám el századiknak Schumann Humoreszkjét, amikor azt Pollini, Argerich – és még hosszan sorolhatnám – nagyon jól játsszák? Inkább olyan dolgok érdekelnének, amelyekben minden kétséget kizáróan én tudok valami újat mondani. Olyan műsor-összeállítások, melyekkel fel tudom hívni a figyelmet bizonyos nem nyilvánvaló összefüggésekre. Ez a mai műsor például valamilyen módon körbejárja Bartóknak a '26-32 közötti alkotóperiódusát. Természetesen nem a Concerto-ról, hanem a műsor többi részéről beszélek. A 20 Magyar népdal részleteiben például rávilágít arra, hogy milyen fontos volt Bartóknak a sokak által lenézett és mellőzött I. zongoraverseny hangvétele, vagy a IV. vonósnégyesé, vagy, hogy már ezekben a darabokban is milyen jelentős szerephez jut a polimodalitás. Érdekesek ezek az összefüggések. Vagy: milyen fontos volt Bartók számára a román hangszeres népzene, hogyan alkalmazza nemcsak a két rapszódiában, de a 20 Magyar népdalban is. Ezeket a rejtett összefüggéseket szeretném műsoraimban megvilágítani. Annak nincs értelme, hogy műveket egymás mellé rakosgatva játszogassak.


Készülnek még a Philipsnél felvételek?


Az utolsó Bartók lemez óta nem készült. Nem kell rögtön arra gondolni, hogy a nagy lemezkiadókat sújtó recesszió miatt van ez a megtorpanás, bár nyilván ez is szerepet játszik. Munkáimban most egyébként is olyan időszakot élek, melyet nem hiszem, hogy feltétlenül rögzíteni kellene. Persze azért készülök további hanglemezekre is, de a következő a Hungarotonnál fog megjelenni.


Foglalkoztatja-e operavezénylés? Nem sok karmester van, aki legalább meg ne próbálta volna. Vásáry például a Rigolettóval kísérletezett.


Nem vagyok operai ember. Operai ember abból lesz, aki ott nő fel az Operában, aki ott sürgölődik a színfalak mögött, és látja, szagolja, érzékeli a miliőt. Aki átlátja, hogy micsoda hatalmas konglomerátum is az Opera. Amikor Győriványi a nagy reformjairól beszélt és hivatkozott többek között rám is, akkor én csak ingattam a fejem. Nekem csak két szakszervezettel kellett megküzdenem, de az operában ott van még a balett, a kórus, ott vannak a díszletezők, a kellékesek és nem is tudom, hogy még ki mindenki. Azt kezelni meglehetősen nehéz lehet. Persze vendégként ez valamivel könnyebbnek látszik, de meg kell mondjam, hogy a mai standard repertoár engem nem is igazán érdekel. Már csak azért sem, mert ezeket az operákat többé-kevésbé jól játsszák. Ha a Salome jól tud menni az Operában, akkor minek venném át? Kovács Jancsi jól csinálja. Olyan dolgokat volna értelme elővenni, melyek ritkán, vagy sohasem mennek. Például nagy kedvem lenne egy Debussy Pelléashoz vagy egyszer igazán jól színpadon megcsinálni a három Bartók darabot. Lenne kedvem a Sztravinszkij darabokhoz is. Nem tudom, hogy a Csalogány, vagy a Mavra egyáltalán elhangzott-e már az Operaházban. Természetesen Wagner is érdekel – úgy érzem, értek hozzá -, de például ott már annyi mindenre kell ügyelni, hogy attól félek, engem a zenei irány nagyon elragadna, és csak arra figyelnék. Wagner pedig köztudomásúlag nem nagyon volt tekintettel az énekesekre – illetve nem is az énekesekre, hanem az emberekre. Mozart operái is nagyon érdekelnének. Szóval igen, persze hogy lenne kedvem. De még egyszer leszögezem, én nem vagyok operai ember. Nagyon bele kellene tanulnom, és nem tudom, lenne-e rá egyáltalán időm.


De nincs szó elvi távolságtartásról.


Nem, dehogy, egyáltalán nincs.


Meddig szól a szerződése?


Őszinte legyek? Fogalmam sincs! Kovács Gézától kellene megkérdeznie. Talán kettőezer-ötig, -hatig? Nem tudom, annyira belemásztam a zenekari munkába, hogy nem is nagyon érdekel.


Elhagyná-e – mondjuk egy igazán kecsegtető külföldi szerződés kedvéért – a Nemzeti Filharmonikus Zenekart?


Biztosan nem. Minden alkalommal, amikor egy külföldi zenekar vezénylése után visszatérek a Nemzeti Filharmonikusokhoz, újra és újra – és egyre jobban – megtanulom becsülni ezt az együttest. A flexibilitásáért, a zeneszeretetéért, az alázatáért. Egyáltalán: azért, mert hajlandók tanulni. Az úgynevezett nagy zenekarok – és most tényleg a legnagyobbakra is gondolok – olyan rossz csordaszellemet hordoznak, amilyen például a régi ÁHZ-ra volt jellemző (ők ráadásul még nem is voltak olyan nagyon jó zenekar). Hordoznak egy hamis büszkeséget, hamis öntudatot, tulajdonképpen a legteljesebb mértékben megtestesítve azt, amit Pilinszky a kispolgársággal kapcsolatban úgy fogalmazott meg: “A titkos elv: kicsinyesen, de nagyzolva”. Ezt testesítik meg ezek a zenekarok. Nagyon keveset tudnak a zenéről. (A hangszerről persze többet, de a nagy szólistáktól még mindig nagyon messze járnak. Nem a hangszerjáték elsajátítása tekintetében, hanem zenei tekintetben.) Hol van belőlük az az egyéni kezdeményezőképesség, amit soha nem fogok engedni kihalni a Nemzeti Filharmonikusokból? Az egyik vezérelvem az, amit Mihály András mondott: “igazán jó zenekari játék csak jó kamarajátékon alapulhat”. Soha nem hagynám el a Nemzeti Filharmonikusokat. A legnagyobb élvezet itt lenni. Fenének kell más felesége, ha az enyém szebb, csinosabb, fiatalabb.


Megszólították a múlt szombati Népszavában…


A Népszabadságban.


Ezek szerint eljutott Önhöz az üzenet.


A mi közönségünk nő, de mi a helyzet az övékével? Szerintem röviden erről van szó, és nem a kortárs zenéért hozott áldozatról és felelősségvállalásról. Mintha egyedül az NFZ-t terhelné a felelősség a kortárs zene belterjességéért. A mai zenének egyáltalán nincs egységes stílusa. Rendkívül bonyolult lett minden, és nem hiszem, hogy bárki is meg tudná jósolni, hogy például a teljesen különszakadt könnyűzene és komolyzene fog-e valaha újra találkozni, hogy kire és hogyan fog hatni akár a közeljövő zenéje. Most az irányok sem világosak. Én legalábbis nem látok olyan tendenciát, aminek tiszta lelkiismerettel állhatnék az élére. Azt, hogy nem a munkát akarom megtakarítani, szerintem a mai koncerten is be fogom bizonyítani. Izgalmas feladataim vannak, melyek lekötik az erőimet. Nem is nagyon tudok mit visszaüzenni.


Kicsit késve közöljük ezt az interjút, de – mint tudjuk – jobb így, mint soha. Kocsis Zoltánnal szeptember 25-én, a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenye előtt beszélgettünk.


Dauner Nagy István
(Café Momus)