Ez történt


Sakari Oramo és a Nemzeti Filharmonikusok a Müpában

2008. 12. 03.


Tizenöt év nem nagy idő a zenetörténetben, de ha az 1881-1896 közötti termésből szemezgetünk, meglepő dolgokat találunk. A romantikát már-már a kifulladás fenyegeti, a XIX-XX. század fordulójának zenéje csak néhány zeneszerző sajátja, a kis nemzetek öntudatra ébredtek, a zeneszerzők oroszlánkörmeiket nyújtogatták.


Rengeteg stílus élt egymás mellett, egyre több újabb is megjelent, hogy aztán az atonalitás egy röpke időre szinte egyeduralmat élvezhessen. Ebből a zenei pluralizmusból válogatta az NFZ november 27-i koncertjének műsorát, Sakari Oramo vezényelt, Anu Komsi volt az est énekes szólistája.


Jean Sibelius a finnek nemzeti zeneszerzője, nevét viseli a finn zeneakadémia. Művei közül a hazai közönség a Finlandia szimfonikus költeményt és a gyönyörű hegedűversenyt ismeri, bár kevesebbszer hallható, a Karélia-szvitet is hallhatjuk. Az En saga (Legenda) viszont az alig ismertek közé tartozik, maga a zeneszerző is reprezentatív darabjának tartotta a 27 évesen írt, majd 1902-ben átírt szimfonikus költeményt. A műben Sibelius stílusjegyei, a hangszerelés, a kissé komor, “északi” hangulat, az áradó dallamok mind jelen vannak, egy ígéretes zeneszerzőt mutatnak. A Legenda semmilyen konkrét történetet nem mesél el, azonban a képzeletet megmozgatja: a fuvolák menetei tündérvilágot, a rézfúvósok szólamai az óriásokat idézhetik, nem hiányzik a dráma. A témák közt indulójellegű és egy kissé melankolikus is szerepel, ezt a dallamot szinte fütyülni lehet, kiválóan alkalmas mindenféle transzformálásra. A Legenda is ezzel zárul, a csellókon fel-felbukkan, egyre ritkábban, elhalkulva.


Egy izgalmas művet kaptunk, csodálatos oboa-, klarinét-, brácsaszólókkal, a hegedűszólam szólóival, a telt, zengő vonósokkal.


Sakari Oramo nemcsak karmesterként, hanem hegedűsként is ismert, a Finn Rádió Szimfonikus Zenekarának volt a koncertmestere. A hangversenyen Debussy néhány dalát vezényelte, melyeknek hangszerelését ő készítette, a dalokat felesége, Anu Komsi énekelte. Debussy dalait egy szerelemnek köszönhetjük, a fiatalember egy énektanárnő óráin töltötte be a zongorakísérő szerepét. 1881 és 1884 közt 24 dalt írt a 32 éves hölgynek. A dalok kitűnő hangulatteremtő képességet árulnak el, a főbb téma természetesen a szerelem, és valamiféle vonzódás Pierrot-hoz, Harlekinhez, a kokottokhoz, ahogy a festészetben Toulouse-Lautrec merített a nem hétköznapi, megszokott emberek pillanataiból.


A dalok rendkívül plasztikusan ábrázolták Téophile Gautier, Théodore de Banville, Paul Bourget és Stéphane Mallarmé verseit. Hol kerengő, ide-oda csapongó dallamokat hallottunk igazán érdekes hangszerelésben, hol lírikus dalt, néha csengettyűk csilingeltek (Zene, Ariel románca), hol a finom erotika színezte a dalokat. Anu Komsi tolmácsolta a dalokat, kevéssé meggyőzően. Ehhez hozzájárult némi intonációs bizonytalanság, különösen az első néhány dalban, valamint a magas hangok bántóan éles volta. Pedig Anu Komsi magvas pianót is énekelt, nem is egyszer, A kacér halott-ban többször megcsodálhattuk szép felső regiszterét. A mély hangok sem voltak meggyőzőek, nem volt kiegyenlített a hangtartomány. Hallhattuk az Au clair de la Lune kezdetű népdalt is (a legelső hangfelvétel ebből készült fonautogrammal 1860-ban), a maga szépségében, mindennemű kíséret nélkül.


Szünet után Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeménye remegtette meg a levegőt. A nyitó taktusok gyakran felhangzanak ilyen-olyan alkalomból, filmzeneként is funkcionál, nem sok komolyzenei műről mondható el ugyanez. A Nietzsche filozófiai szépprózáján alapuló mű hiába hosszú, remekül felépített, mindig akkor jön egy halk rész, mikor már túlcsordulna a forte, szinte mindig bámulatos a hangszerelés, legyen az tutti vagy érzelmes hegedűszóló, játszatja magát a mű. Talán ezért is kedvelt a karmesterek körében, mert nem lehet nagyot hibázni. Ahhoz, persze, hogy a kiváló minősítést megkapja az előadás, felvétel, igencsak le kell ásni a partitúra mélyére. Nos, ezt megtette Sakari Oramo, bámulatos vehemenciával sarkallta a zenészeket az útvesztőkön, hegycsúcsokon keresztül. A fiatalos lendület rendkívül precíz mozdulatokat is jelentett, pontosan beintett, a zene folyamatát nem utólag követte. Az előadásban egyetlen dolog volt zavaró, az orgona túlzott fortéja, sajnos, már az első ütemben a bőgők így nem szólhattak sejtelmesen, de a további részekben is próbára tette a hallgatóság fülét a hangerő. Szép volt a kezdés után a vonósok feszítően szép tónusa, az oboa által játszott háromhangnyi főtéma-idézet a hangsúlyokkal. Három hang, de benne volt a világ. A zenekar minden szólama nagyszerűen játszott, Sakari Oramo a darab összes szépségét kiaknázta, a Strauss-műben mutatta meg igazán művészi kvalitásait.


Ritka, mikor egy vendégkarmester néhány próba után képes úgy megszólaltatni a zenekart, mint ahogy az játszana a megszokott dirigenssel. Most ennek lehettünk tanúi, Sakari Oramo nagyszerűen vezényelte a kiváló Nemzeti Filharmonikusokat.


2008. november 27., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2008. december 3.)