Ez történt


Richard hangzása és Béla nyelvezete

2003. 02. 24.


Amikor a 22 éves Richard Strauss 1886 tavaszán délre költözött, hogy tüdejét és szellemét megerősítse, zeneszerzői géniuszának kiforrott műveltsége bizonyára heves mozgásba jöhetett.


A merészen félretolt olasz “sramli” zene olcsó áruitól érintetlenül, a tiszteletet ébresztő antik romok keltette új érzelmeken, napszítta strandokon és a vidéki életmód azúrkék színén át jutott el az “Aus Italien” hangkölteményhez. A még meglehetősen tradicionálisan négytételes op. 16-os szimfonikus fantáziájában mindenesetre ez  brummog és zümmög, dalol és dagadozik. Ezzel (még) nem született remekmű, hanem egyfajta ifjúkori dinamizmussal teli koktél, amely “Róma és Nápoly fenséges természeti szépségei által keltett érzelmeket, és ezek leírását” (Strauss) tartalmazza.


Ahhoz, hogy benne itt-ott megsejthessük a nagy Zampanón túláradó zenekari folyamot, egyaránt agilis és hangérzékeny zenekarra van szükség. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely szerdán a 129. Streiber-mesterkoncerteket a kieli kastélyban méltón megnyitotta, ilyen erényekben jeleskedett. A basszussal erőteljesen megtámasztott, homogén vonósok, nemes fafúvósok és dúsan felcsendülő rézfúvósok adták azt a Strauss-hangzást, amelyet a drezdai Staatskapelle vagy a Wiener Philharmoniker esetében annyira becsülünk. Kocsis Zoltán, aki 1997 óta vezető karmestere az állami elittársulatnak, itt egész nyugodtan szentelheti figyelmét a formálásnak és a meggyőző tempóválasztásnak.


Claude Debussy egy szintén “római” fiatalkori műve, az alig ismert zongorára és zenekarra írt Fantázia – amely a szünet előtt szólalt meg – sem hozta meg az eddig elmaradt minőségi áttörést. A nagy francia szerző kézirata még túl diffúznak tűnt. Apró kárpótlást jelentett azonban a filigrán középső tétel. Hogy az argentin zongoraművésznő, Ingrid Fliter a hangszerből macskaszerű hajlékonysággal előcsalogatott virtuóz szólamával újra meg újra az ingujjas zenekari szólam alá bukott, nem akusztikai baleset volt, hanem a zeneszerzői akarat megvalósulása. A zongora itt ugyanis gyakran csak színadalékként szolgál.


Az este tulajdonképpeni (valljuk be: az egyetlen) mesterműve rögtön az elején megragadta képzeletünket. Bartók 1923-as Táncszvitje, amely egy művészien modern keveréke magyar, orientális, román és arab táncoknak, jól illik napjainkhoz, mint a toleranciáért mondott kelet-nyugati védőbeszéd. És honfitársai tökéletesen értik Bartók nyelvét. A hattételes, bonyolult művet megdöbbentő biztossággal tálalták. Ezen már csak azért sem kell csodálkozni, mert karmesterük zongoristaként már régóta Bartók egyik legjelentősebb tolmácsolójának számít. Mindent összevéve egy magas színvonalú koncertet hallhattunk, amelynek szokatlan műsora elegendő anyagot szolgátat gondolatébresztő vitákhoz.


Christian Strehk
(Kieler Nachrichten)