Ez történt


Remekművek, remekül

2009. 01. 28.


Székesfehérvár – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar szenzációs fellépésével folytatódott az idei hangverseny-évad a Vörösmarty Színházban.


Zsúfolásig telt nézőtér várta a Vörösmarty Színházban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészeit, élükön Kocsis Zoltán főzene-igazgatóval. Az előadók ismert kvalitásai mellett a legkényesebb ízlésű zenebarátokat kielégítő műsor is nyilván nagy vonzerővel bírt: ritkán hallható kompozíciókat és a szimfonikus repertoár legnépszerűbb darabjait egyaránt hallhattuk hétfő este.


Liszt Ferencet nemcsak minden idők legnagyobb zongoraművészeként és a 19. század egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként tiszteljük, hanem remekművek önzetlen propagátoraként is. Hangversenyein óriási repertoárt szólaltatott meg, melynek jelentős részét alkották különböző népszerű melódiák általa készített briliáns feldolgozásai. Csekélyebb értékű operaslágereken alapuló virtuóz parafrázisai mellett azonban remekművek kongeniális átdolgozójaként is méltán szerzett nevet magának. Ezekkel az átirataival valóságos missziót teljesített: Beethoven szimfóniáit, Schubert dalait sokan az ő közvetítésével ismerték meg. Elmondhatjuk: Kocsis Zoltán valóban a mester szellemében jár el, amikor – tisztelegve a nagy előd előtt – zongoraműveit ezúttal a zenekar nyelvére fordítva ismerteti meg a szélesebb nyilvánossággal.


Öt kompozícióból szerkesztett, izgalmas sorozat nyitotta a hangversenyt. Sajnos a rendezők elmulasztották tudomásunkra hozni a címeket: a szimmetrikus felépítésű szvit a Goethe születésének 100. évfordulójára komponált Ünnepi indulóval kezdődött s egy Elfeledett keringővel folytatódott. A harmadik és negyedik darab a Vándorévek 1. (Svájc) kötetét idézte fel az Obermann völgye és az Eglogue megszólaltatásával. Az ötödik (mazurkaritmusú) kompozíció beazonosítására tett kísérletemet (tekintettel Liszt kb. 700 művet magába foglaló oeuvre-jének nagyságára) feladtam.


Kocsis Zoltánnál, a világ egyik legnagyobb zongoraművészénél valószínűleg kevesen ismerik jobban a darabokat – Kocsis Zoltán, a hangszerelő pedig hallhatóan bőven kamatoztatta is a zongorista tapasztalatait: meseszép, néhol illúziót keltően lisztes színeket kevert ki a rendelkezésére álló palettán. Karmesterként sem tagadta meg hangszeres-voltát: egyetlen óriási, együtt lélegző instrumentummá forrasztotta össze a filharmonikusok hihetetlen precizitással, virtuózan játszó muzsikusait. Pazar, a karaktereket tökéletesen megelevenítő, a művek belső összefüggéseit megvilágító átdolgozásaival egy ponton szállnék csak vitába: az Obermann völgye olyan zseniális zongorapartitúra, amelyet véleményem szerint az elcsajkovszkizálodás veszélye nélkül nem lehet áttenni zenekarra – sajnos, nem is igazán sikerült.


Második számként Liszt A-dúr zongoraversenye hangzott fel Báll Dávid szólójával. A művészt tavaly nyáron volt már alkalmam hallani Martonvásáron: bevallom őszintén, akkor nem tett rám különösebben mély benyomást. Mostani produkcióját nagyságrendekkel kedvezőbben kell megítélnem: a mackós mozgású, szimpatikus fiatalember mindenekelőtt hatalmas termetét meghazudtolóan villámgyors zongorázásra képes. Ugyanakkor van érzéke a Liszt-muzsika sajátos színeihez-ízeihez is: sokat ígérő produkcióját joggal köszöntötte a közönség lelkes vastapsa.


A szünet után Kodály Páva-variációival és Ravel Bolerójával két valódi slágerdarab zárta az utóbbi évek egyik legjobb hangversenyét: mindkettő valóságos jutalomjáték a nagy szimfonikus zenekarok számára. A nagyszerű interpretációk hallatán nem is tudtuk, mit csodáljunk jobban: Kocsis lenyűgöző, férfiasan erőteljes koncepcióját, vagy a kivitelezés bámulatos színvonalát. Hatalmas ováció köszöntötte az együttest és főzeneigazgatóját.


Szabó Balázs
(Fejér Megyei Hírlap, 2009. január 28.)