Ez történt


Rembrandt tekintete

2005. 11. 18.


Vannak művek, amelyek formátumuknál fogva kinövik a leírhatóság kategóriáit. Persze meg lehet próbálni szakszerű értekezést fogalmazni róluk, analizálva az ecsetvonások sajátosságait, a zenei struktúrát, a szövegformálás rejtelmeit, lehet párhuzamokat vonni más művekkel, vagy épp ellenkezőleg: szembeállítani egyéb művészeti produkciókkal. Lehet tárgyilagos és szakszerű kritikát írni, lehet nemes ívű esszét kanyarítani köré vagy az elemző nem mindennapi elmeélét megvillantó látványos értekezést. És lehet hinni, hogy közel kerültünk a Mű lényegéhez, de legalábbis megközelítettük, vagy elhaladtunk mellette, ami nem kevés…


Vannak művek, amelyeket csodálunk, és pontosan meg tudjuk határozni, mi okból: lenyűgöz drámaiságuk, elkápráztat virtuozitásuk, “nem találunk szavakat” nagyszerűségükre.


Példának okáért először járván a londoni Nemzeti Galériában, szájtátva vesszük tudomásul, hogy jobbról egy Crivelli, balról A követek (Holbein), szemközt Arnolfiniék (Jan Van Eyck), és hátunk megett néhány Rubens-design (bronztálak tervei pazarul odarakva). Aztán már harmadnapja szédelegve egyik teremből s ámulatból a másikba, egyszer csak megfordulunk, mert perifériális látásunk észlel valami furcsát, akárha álmatlan hajnalokon mozgó alakzatokat vélnénk feltűnni szemünk sarkában, szóval muszáj odanézni, bár épp indultunk volna másvalamerre. Tehát megfordulunk és visszanézünk, igen, vissza, mert egy tekintetre válaszol pillantásunk, amely az évszázadok messzeségéből indult és állapodott meg rajtunk, távoli tanítványon, akit a pillantás küldője nem is feltételezhetett, nem is álmodhatott, mindazonáltal mégis megtalált és kapcsolatfelvételre kényszerített. Nem késztetett, nem lehetőséget adott – ellentmondást nem tűrően kényszerített. Elhűlve nézünk hát rá vissza, mert sosem érdekelt személye jobban mint egyéb, nem kevésbé fontos mesterek, mondhatni, úgy hittük, mind a mai napig, hogy érdekesebb nála jó néhány más, ecsettel-cerkával igéző illuzionista, nekünk ez az öregúr oly távoli, oly unalmas, oly szerencsétlen. Na, persze festeni azért tudott, de ki nem…?


Ahogy ott állunk, és nézünk rá vissza, szörnyű kényelmetlenül érezve magunkat – mert a pillantás, ami fogva tart, cseppet sem kíméletes, sőt, szörnyű, baljós és rettenetes -, egymásba nyíló termek tárulnak fel, melyeken a ránk szegeződő szempár előre tekint, s e termek egyikében mi ácsorgunk bután szipogva, bár a termek sora hátunk mögött a végtelenbe tart, s mögöttünk ott állnak mind, a többi szipogók, akik majd utánunk jönnek, akiknek mi is messze múlt leszünk. Ami közös lesz bennünk, az Rembrandt tekintete az évszázadok távolából, ahogy megtalál bennünket, és – formás képzavarral élve – vállunkra teszi kezét.
E tekintetben ott vagyunk mindannyian, akik valaha voltunk és leszünk, életünkkel és halálunkkal, tragédiáinkkal és stiklijeinkkel, ábrándjainkkal és piti hazugságainkkal, vágyainkkal és mulasztásainkkal, egyszóval gyarlóságunkkal és kétségbeesésünkkel állunk e tekintet fókuszában, megsemmisülve.


Nem éreztünk hasonlót soha még, nem voltunk így lemeztelenedve világrajöttünk óta, s hisszük, nem is leszünk, mert a helyzet egyszeri és megismételhetetlen, csak ez a tekintet, ami ezt tehette velünk, az öreg Rembrandt valahányadik önarcképéből ránk szegeződve, kérlelhetetlenül.


Aztán hazajövünk, és meggyőződésünk, a tekintet azért állapodott meg rajtunk, mert szaktársak volnánk valahol mégis, képírók lévén, a nyelv, ugye, mégiscsak közös, na jó, a Mesterhez nem vagyunk mérhetők, de hát a szándék, az indíttatás, a késztetés… Ki hatolhatna hát nálunk jobban pillantásának mélyére, és ki volna jogosultabb felfogni egyáltalán e tekintetet? Amely nem az ecsetvonások összessége, nem a fény-árnyék viszonyok folyománya, nem a korstílusból eredő festői ábrázolás művészettörténeti kategóriákkal leírható rendszere, csupán egy tekintet, amely valamennyiünké. Ha hívő volnék, talán azt mondanám, Isten tekintete, de mint említettem fentebb, képíró lévén azt mondom egyszerűen, Rembrandt tekintete, s ennél nem mondhatok többet.


Aztán telik-múlik az idő, évre év rakódik, elhalványul az emlék, a tekintetre még emlékszem, hogy volt és megtalált, de már mese inkább, mint valóság. Próbálom felidézni az érzést, de nem megy, akár egy régi szenvedélyt próbálnék újraélni, a nagyságrendjére emlékezhetem, de nem élhetem meg soha többé. A napok zsúfoltak, a harcok kicsinyesek, az álmok színüket vesztik, és a fáradtság levethetetlen köpenyként lóg rajtam, húzom magam után. Nyűgös vagyok és kedvetlen, telve a hiábavalóság szplínes érzetével, annak biztos tudatában, hogy e világon már semmi nem történhet, ami egykedvűségemből kizökkenteni volna képes. S lám, egyszerre fészkelődni kényszerülök fegyelmezett ültő helyemben, pislogok és nagyokat nyelek, valamint azt gondolom, ezt nem fogom kibírni, valószínűleg ki kell majd innen mennem, ebből a rémes méretű koncertteremből, ebből a kínos pályaudvari fényből, valószínűleg rövidesen sírnom kell majd, sőt, biztosan, mert megtalált megint, elért az a rettenetes tekintet, amelybe egyszer már visszanéztem, s amelyről úgy hittem, elveszett az időben.


Váratlanul talál meg, mert váratlan irányból érkezik, s oly médium által, akit úgy hittem, jól ismerek, mert nevettünk, mi több, röhögtünk már együtt jókat, és láttam elesett emberként, és tudomásom volt hétköznapjairól, s akit tiszteltem, mert tudtam, hivatása mestere, de ez a hivatás, sajnos, nyelvezeténél fogva, számomra felmérhetetlennek és felfoghatatlannak bizonyult. Máshoz voltam szokva a zenei nyelvjárásokban, mint amelyeket ő beszél, és hiába vett körül értő és szakértő közeg, csodáltam, ám érintetlen maradtam mindazon műveitől, amelyeket ismerni véltem.


Ezúttal is szorongok: képes leszek-e megbirkózni a Nagy Művel, amely most hangzik el először, amely közel húsz év munkája, s amely a jól értesültek szerint Bach vagy talán Mahler műveihez fogható? Érzékelni fogom-e nagysága mértékét – aggódom -, s eszembe jut bizonyos hasonlat holmi disznók elé szórt gyöngyökről… Kétségekkel és klausztrofóbiás rohammal küzdve ülök tehát a művészetek legújabb kori templomának egyiptomi léptékű főhajójában, némiképp megkönynyebbülve, hogy nem az én fejem felett lóg a többtonnás belsőépítészeti remek, amely a színpadon tevékenykedők felett húzódik ijesztő magasságban. Azt sem bánom, hogy a terem nincs zsúfolásig telve, habár illene; így több levegő marad nekem, habár e levegőből jutna még bőven értő fülű kritikusnak és pályatársnak egyaránt, nemzeti és közéleti nagyjainkról nem is beszélve. Mert ha egy levegőt szívnak velem, talán eléri őket a felismerés érzése, hogy vannak művek, amelyekkel való találkozásért érdemes éppen abban a korban élni, de leginkább amelyek megalkotásáért érdemes világra jönni. Amelyekkel vajúdva nem hiábavaló tűrni a sors “nyűgét s nyilait”, s akár e sors ellenében megszülni a MŰVET, amely valóban csak nagybetűvel említhető. A MŰVET, amely úgy talál meg bennünket, mint a rembrandti tekintet.


A kor persze nem mindig, mondhatni leginkább nem ismeri fel nagyjait, mert a nagyság szerény és esendő, míg a középszer hivalkodó és magamutogató. Vásári zűrzavarban élünk, alibi-korban, amely nem kedvez korszakos művek létrejöttének. De talán minden kor ilyen, csak mi, romantikus utódok hiszünk méltóbb korokat – mert beszél-e jobb időkről Rembrandt tekintete, mint Jeney Zoltáné?


Hogy Jeney műve, a Halotti szertartás miért korszakos mű, azt elmondják majd sokan hozzáértők, sokféleképpen. Csodálattal, de ízekre szedik majd, mert ez a feladatuk, hogy méltón méltathassák. Én, a méltatlan civil, csupán Rembrandt kollégára hivatkozhatom, aki előre pillantott az évszázadokba, s akinek aggódó tekintete immár találkozik Jeney hatalmas választekintetével, a megértés és továbbgondolás tekintetével. S aki e tekintetek kereszttüzében megperzselődik, a személyiségfejlődés magasabb lépcsőfokára hág, akkor is, ha nem akarja.


(Jeney Zoltán: Halotti szertartás, Művészetek Palotája, 2005. október 22. )


M. Tóth Éva
(Élet és Irodalom, 2005. november 18.)