A Nemzeti Filharmonikus Zenekar műsora mindig tartalmaz valami különlegeset, így volt ez az október 19-i bérleti koncerten, melyet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben tartottak.

Berlioz ritkán hallható műve, A vérbírák nyitánya James McMillan Veni, veni, Emmanuel című ütősversenye Rácz Zoltán szólójával és Rahmanyinov III., a-moll szimfóniája alkotta a műsort. A koncert karmestere, Howard Williams a Pécsi Szimfonikus Zenekar vezető dirigense és művészeti vezetője volt hosszú évekig, jelenleg is az együttes állandó vendégkarmestere.

Sajnálatos módon a péntek esti csúcsforgalom miatt nem értem oda a koncertre, így a rendkívül izgalmasnak tűnő Berlioz-nyitányt nem hallhattam. Pedig a zeneszerző korai művére kíváncsi voltam, Berlioz kezdettől nagy formákban gondolkodott (eleve kedvelte a teátrális elemeket). Honnan indult el a zeneszerzői technika, amíg eljutott például a Fantasztikus szimfónián át a Rómeó és Júliáig, a többi grandiózus műig.

James McMillan Veni, veni, Emmanuel versenyművének bemutatóját 1992-ben tartották a Royal Albert Hallban. A versenymű ütőhangszerekre és zenekarra egyrészt a kortárs zeneszerző alkotása miatt, másrészt az ütőhangszerek unikális világába való kirándulásunk miatt volt kihívás. Hallhattunk ütősversenyt Dubrovay László tollából, a hangszínek lenyűgözték a közönséget, másfél év után itt az újabb versenymű. A cím, Veni, veni Emmanuel egy 15. századi francia adventi énekre utal, a zeneszerző éppen advent első vasárnapján kezdett hozzá a komponáláshoz. A négy nagyobb egységből álló darab egytételes, természetesen rengeteg ütőhangszer látható-hallható benne. A mű kezdésekor minden ütős instrumentum hangja megszólal, egyfajta hangulatkeltésként. Bár tolakodónak tűnt rögtön az összes hangszer adottságait felkínálni, a darab végéig vezető ív gondosan megkomponált, egybefogta az egész művön átvonuló szívverések dobbanása, mely Krisztust jelképezte. A mű legkiemelkedőbb része a második szakasz volt: gyönyörű hangok, kiváló hangszerelési ötletek sorjáztak, az idő szinte megállt. A zenekar akkordjai alatt felhangzó marimbakadencia megérintette a lelket, az áhítat felidézésének zenébe öntése ritka szép volt. Az utolsó, negyedik szakaszt kezdő crescendo is a zeneszerzői véna ötletességét dicsérte, ahogy a művet záró harang lecsengésének megvárása. Érdekes művet hallottunk, kimagasló és ad hoc-szerű komponálási megoldásokkal, de szinte egyenletesen jó hangszerelési ötletekkel. Rácz Zoltán ütőhangszeres művész szólója érzékenyen tolmácsolta James McMillan elgondolásait, a zenét élővé tette, összefogta, nem hagyta szétesni a különböző hangszerekkel játszott zenei folyamatot.

Szünet után Szergej Rahmanyinov III., a-moll szimfóniája hangzott fel. Az orosz zeneszerző majd harminc évet várt egy újabb szimfóniával, akkorra ért el az emigrációban az anyagi biztonsághoz, már nem kellett zongoraművészként keresnie kenyerét, lelki problémái is rendeződtek.

A nagyszabású mű mottóval kezdődik, átvonul a darabon, igazodva az adott zenei anyaghoz. A néhány hangos, kamarazeneszerű indítás szépen szólt, a hangszerelése egyedi. Ugyancsak a hangszerelést dicséri a második tétel hárfával kísért kürtszólója, amit gyönyörűen játszottak, a hegedűk expresszív játéka, a fuvola gazdag tónusa, az angolkürt megszólalása emlékezetes marad. A klarinét intonációja azonban esetleges volt, a scherzo középrészének szláv virtusa kevésnek tűnt, a hangszínek sajnos nem tükrözték Rahmanyinov elképzelését, egyhangúan szólt a zenekar, a két utóbbi a karmesteri utasítások hiánya miatt. Az utolsó tétel fugatójának első és második hegedű által megszólaltatott anyaga intenzív, tömör hangzású volt, Prokofjevnél találkozhatunk hasonló hangzással.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar mindent megtett a jó koncert érdekében. Howard Williams megbízható karmester, a McMillan-művet pontosan, szakszerűen vezényelte, a szimfónia gyönyörűségeit azonban nem emelte ki, nem használta ki azokat az eszközöket, melyekkel emlékezetessé tehette volna az előadást. Sem a dinamikai síkokat, sem a darab lélegzését nem érezhettük át, holott a szimfónia tobzódott ilyenekben, de a legjobban a hangszerelés nagyszerűségének előhívását hiányolom. A viszonylag ritkán hallható Rahmanyinov-mű nem tett elementárist hatást a közönségre, pedig kiváló zenekar élén állhatott a szinte tiszteletbeli magyar, Howard Williams.

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Budapest
Ferencsik-bérlet 2007. október 19.
Berlioz: A vérbírák (Les francs juges) – nyitány, H23D
James MacMillan: Veni, veni Emmanuel
Rahmanyinov: III. (a-moll) szimfónia, op. 44
Vezényelt: Howard Williams
Közreműködött ütőhangszeren: Rácz Zoltán

Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2007. október 31.)