Ez történt


Pelléas és Mélisande

2007. 06. 18.


A júniusi melegben a miskolci Nyári Színház adott helyszínt Claude Debussy ritkán hallott – pontosabban itthon több mint negyven éve nem játszott – operája, a Pelléas és Mélisande koncertváltozatának. Aki lemaradt volna a produkcióról, még meghallgathatta június 16-án, szombat este a Művészetek Palotájában.


A műsort francia és magyar szólisták, valamint a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar adta elő Kocsis Zoltán vezényletében.  A meghirdetett szereposztáshoz képest változást hozott, hogy Leonardo Caimi megbetegedett, és helyette Gérard Théruel lett Pelléas. A lyoni szólista repertoárjának egyik legrégebbi darabja a Debussy-opera férfi címszerepe. Első nagy sikerét ebben aratta, és azóta rendszeresen turnézik vele Európa-szerte. Avatott Pelléas-interpretátor tehát, az előadáson is jó formában volt.


A szabadtér sokak véleménye szerint elnyelt valamicskét a hangzásból, de megfelelő volt a hangulathoz. Egy koncertszerű előadás akaratlanul is nagyobb munkát kíván a néző fantáziájától, mint egy “komplett” opera. Így egyrészt sok múlott az énekesek megjelenítő erején – játék, díszletek, jelmez nélkül mindent hanggal, és legfeljebb mimikával, szemjátékkal kellett megoldaniuk -, másrészt kézre játszik, hogy Debussy zenéje erősen hangulatfestő, a cselekményt, és a helyszíneket (különösen a változatos természeti környezetet) is érzékletesen láttatja. Így például a hárfa visz csillogást a zenébe annál a jelenetnél, ahol Mélisande a víz fölött gyűrűjével játszik. Vagy: a barlang morajlását, a kapucsapódást épp így megfestik Debussy jellegzetes színakkordjai és politonális harmóniái. 


A történet dióhéjban a következő: az özvegy Golaud egy síró lányba botlik az erdőben, magával viszi nagyapja várába, és feleségül veszi. Mélisande, a fiatal feleség a rideg helyen beleszeret férje öccsébe, Pelléasba, és hiába kölcsönös az érzés, Golaud miatt félnek bármit is tenni. A férj megszimatolja szerelmüket, és végül megöli Pelléast. Mélisande ekkor már Golaud gyermekét várja, és a szülésbe belehal.


Juliette Galstiannak eleinte idegenül állt Mélisande szerepe, úgy tűnt, nem tud maradéktalanul azonosulni a védtelen lány alakjával. Ott kezdett rátalálni a figurára, ahol Mélisande-ot elragadja a szerelem. A Pelléasszal közös toronyjelenettől bontakozott ki igazán, és a Golaud megjelenése előtti utolsó találkozásukban volt a legmeggyőzőbb, ami azt jelenti, hogy a drámai, szenvedélyes hang illik leginkább az egyéniségéhez.


Ki kell emelni Meláth Andrea és Sáfár Orsolya megjelenését (Geneviéve és Yniold szerepében). Előbbi igényesen artikulált, kidolgozott dinamikai különbségekkel árnyalt éneklése, és Sáfár Orsolya szép pianói sokat adtak hozzá az előadáshoz. Vincent de Texier kellőképp kimért és vészterhes Golaud volt. Több izgalmasan feszült pillanatot hozott létre, így abban a jelenetben, ahol türelemre inti magát, és később, mikor a féltékenysége kezd átcsapni őrületbe. Mélisande-tól undorodik, mégsem ereszti el, kiabál és nevet egyszerre. Mindezt hangilag, és játékában egyaránt hitelesen jelenítette meg.


Jérome Vernier kellemes, telt basszus (és nem mellesleg tehetséges festő is). Az általa megformált Arkel egyik megjegyzése akár a darab mottójául is szolgálhatna: “Különösnek látjuk a mások sorsát, mert csak a fonákját látjuk. De a magunkéval is így vagyunk.” Ehhez híven a mű több nézőpontból mutatja be a szereplőket, és hasonlóan fontos apró, gondosan összerakott építőkövekre támaszkodik a dramaturgia (például a szerelmesek halálára utaló baljós jelek: beteg a házban, alvó öreg a barlangban, halva talált paraszt.) Biztosan ezeknek is köszönhető, hogy Debussy számára kihívást jelentett a libretto, és az opera a mai napig friss, érdekes maradt. A Miskolci Operafesztivál egyik legnagyobb idei “dobása” volt, hogy a darabot – ezzel a szereplőgárdával – elhozta a közönségnek.


Csoma Orsi
(Operaportál, 2007. június 18.)