Alig szelídültek a Rajna hullámai, újabb nagy esemény résztvevői lehettek, akik június 16-án a nagy melegben elvillamosoztak, -autóztak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe meghallgatni Debussy egyetlen operáját, a Pelléas és Melisande-t. Felfokozott várakozás előzte meg a koncertszerű előadást, hiszen nagyon rég szerepelt az operaház műsorán, a közönség szinte csak felvételről ismerheti ezt a gyönyörű művet. Neves francia és magyar előadók mellett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar tolmácsolta az operát, Kocsis Zoltán vezényletével.

Az ötfelvonásos mű Maeterlinck azonos című drámája nyomán készült, Debussy szinte változtatás nélkül dolgozta fel a szöveget. A majdnem cselekvés nélküli féltékenységi történet a belső lelki rezdüléseket ábrázolja leginkább. A szürrealista és szimbolikus jegyek végigvonulnak az alkotáson, a kevés történés miatt nem is hiányzott az operai miliő, a díszlet, a jelmezek. A szaggatott történet szintén erősíti a belső vívódást, Melisande, az eltévedt lány feleségként szerepel, mikor, hol házasodtak, hogyan bontakozott ki a szerelem, nem tudjuk. Nem tudjuk azt sem, mi miatt nem érzi jól magát Mélisande Allemonde várában, hiszen mindenki a kedvét keresi, nem tudjuk, mi történt a gyilkosság után, Melisande és Golaud gyerekének születése között. És nem is fontos. Minden szereplő – az addig írt operákkal ellentétben – bonyolult individuum, a pozitív és/vagy negatív karakterek jóval árnyaltabbak. A szöveg és zene egymásra hatása vitathatatlan, a ki nem mondott gondolatok ábrázolása szinte egyedi a Pelléasban. Nemcsak a cselekvés hiánya, hanem az első három felvonás csendessége – semmi operai hatásvadászat, óriás tablók, mindent elsöprő hangerő – is szokatlan. A szavakon túli. Nem véletlen, hogy a hosszú előadást a közönségből többen feladták, egy idősebb párra pedig a hosztesz szólt rá, hogy maradjanak csendben.

Pelléas szerepében Gérard Théruelt hallottuk. Éneklése a felvonások során egyre intenzívebb lett, elhitette, mennyire szereti Mélisande-t. Bár hangja néha fénytelen volt, de a nehéz szólamot drámaiságával, finomságával közvetítette felénk, nem zavart a tompa hangszín. Egészen nagyszerű pillanatokat éltünk meg a negyedik felvonásban Melisande-tól való búcsúzása és a szerelem megvallása alatt. Izzott a levegő, alig mertünk lélegzetet venni.

„Halála” után összeroskadvaült az ötödik felvonás alatt a színpadra helyezett székén. Juliette Galstian énekelte Mélisande szerepét. Ő is csak később oldódott, igaz, jelzésszerű utalásokkal végig játszotta is a szerepét: kereste az elvesztett gyűrűt, leeresztette haját a toronyszobából, ölelte Pelléast a búcsúzáskor. Hangszíne kellemes, néha alulintonálta szólamát, de a drámaiságot teljes mértékben kifejezte, ahogy férjéhez a kötelességtudó, Pelléas felé az nőiséget sugárzó érzéseket. Golaud szerepében Vincent Le Texier hitelesen formálta a férfit, férjet, ébredő féltékenységét, a gyermekét is faggatja, mit lát a szobában. Egy gyerek bevonása a féltékenységi jelenetbe nem szokásos, az elvakultság, a gondolkozásra való képtelenség nemhogy operában, de színművekben sem ábrázolt. A francia bassz-bariton szerepét úgy építette, hogy nem maradt kétségünk cselekedetei mélysége, szaggatottsága miatt. Előttünk vált a testvérből testvérgyilkossá, feleségét még az utolsó perceiben is faggató, szavaival kínzó elvakult lénnyé. Nem újszülött gyerekére kíváncsi, hanem a haldokló asszony gyónására. Nem hiszi el Mélisande szavait, nem fogja fel, hogy nagyapja is a betegszobában van, csak egy dolog érdekli. Ha rangsorolni kellene, az ő mélyen átélt szerepe tetszett a legjobban.

Arkelt, Golaud és Pelléas nagyapját Jérome Varnier énekelte. Kivételes zengésű és színű hangja emlékezetes marad, intonációja azonban bizonytalannak tűnt. A másik gyönyörű hangot Meláth Andrea birtokolja. Sötét színű hangja már önmagában a drámát sejtette, reméljük, Mélisande-ként is halljuk a közeljövőben. Rövid szerepét kifogástalanul énekelte, frazírozása, a szólamhoz illő dinamikája nagyszerű volt. A kis Yniold szerepét eredetileg gyermekhangra képzelte Debussy. Sáfár Orsolya termetével, világos hangjával közel hozta Yniold-t, együtt féltünk vele az ablakból való leselkedésnél, vagy inkább a felnőtteket kényszerből fürkészésnél. Bundovics István az orvos szerepében igen halk hangon énekelt, lehet, hogy együttérzését akarta kifejezni. Halksága nem párosult tartalommal, nem volt ereje szólamának.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar – talán nem tévedek – nem sok opera-előadás közreműködője volt. Bár több pontatlan belépést, nem tökéletes hangot hallottunk, nehezen is indult az előadás, mégis ezernyi színt kevertek, ez különösen nehéz a halk részeknél, ezernyi fényerősséget mutattak. Pontosan érzékeltették a szereplők kétségeit, vívódásait, félelmeit, az érzések erősödését, vagy gyengülését. Kocsis Zoltán stílusérzéke imponáló, a darabot az elsőtől az utolsó hangig tökéletesen ismeri. Nagy kihívás volt az opera koncertszerű előadása, különösen a hatalmas költségvetésű két Wagner-opera után nem sokkal. A közönség viszont összehasonlíthatta a két szerző operáját, a Wagner utáni lehetséges új utat, Debussyét, mely elveti a heroizmust, új hangzásvilágot (és stíluskorszakot) teremt. Megfigyelhettük a gyűrű szerepét, vagy a Kékszakállúból ismert kíváncsiságot, birtoklásvágyat a férfi oldaláról, sok mindent, ami továbbgondolkodásra késztet.

Vannak még kincsek, nemcsak a Rajnában, hanem az operairodalomban is. Várjuk a folytatást a csodálatos, emelkedett előadás után.

Vezényelt: Kocsis Zoltán
Közreműködött: Nemzeti Énekkar
Juliette Galstian – Mélisande
Gérard Théruel – Pelléas
Jérome Varnier – Arkel
Vincent Le Texier – Golaud
Sáfár Orsolya – Le Petit Yniold
Meláth Andrea – Genevičve
Bundovics István – orvos

Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2007. június 21.)