Ez történt


Papíruszportál – Lehotka Ildikó kritikája

2012. 01. 06.


A Gulagtól a Requiemig

 

 

Különleges műsor-összeállítású koncertet adott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar október 26-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, egy kortárs darab, Csíky Boldizsár „szimfonikus emlékműve”, egy Sosztakovics-gordonkaverseny és Mozart Requiemje hangzott el. Mindhárom művet belengi a komorság, komolyság, ezért is kerülhettek egymás mellé az október végi, november eleji napokat hangulatát jelző alkotások.

 

Csíky Boldizsár 2008-ban keletkezett Gulagja műfaji megjelölését tekintve szimfonikus emlékmű, a cím már jelzi a darab sötét hangulatát, a partitúra címlapján Radnóti egy verssora olvasható: „Oly korban éltem én…”. Az emberi szenvedést plasztikusan ábrázoló darab nem él a kortárs zene sokkoló hangeffektusaival, anélkül is képes kifejezni a szenvedést, a belső félelmet, a kilátástalanságot. Csíky rendkívül koncentrált darabjának központi eleme egy bartókos motívum, mely először a mély hangszereken jelenik meg, később tágul, mind a hangok mennyiségét, mind a dallamvonalat tekintve a szűkjárású, néhány hangnyi anyag. A szimfonikus emlékművet a De profundis szövegre készült, a zenekari anyaghoz beemelt férfikar zárja, a takarékos dallam, az unisono éneklés fokozza azt a hangulatot, melyet a komor téma sugall. A zenekar előadásában egy nagyon jól megírt művet hallottunk, gyönyörű, pp tartott záró hangú klarinétszólóval. Szívesen hallanék több művet Csíky Boldizsártól, kíváncsivá tett, milyen is lehet személyes zenei világa.

Sosztakovics négytételes I. csellóversenye (op. 107.) nagyszerű darab, sajnos ritkán szólal meg, a budapesti közönség viszont két művész és kiváló zenekar tolmácsolásában élvezhette a művet, Truls Mork után a Sosztakovics-specialistának hirdetett Suren Bagratuni szólójával. Heinrich Schiffet vártuk, de ahogy legutóbb, most is lemondta a koncertet.
Az 1959 nyarán elkészült csellóversenyt a szerző Msztyiszlav Rosztropovicsnak ajánlotta. Az orosz csellista mindig is szeretett volna egy versenyművet, azonban Sosztakovics felesége azt tanácsolta, hogy ne szóljon a zeneszerzőnek, ne kérje fel darab írására, így váratlanul érte a hír. Sosztakovics korábban rengeteget hallgatta lemezről Prokofjev Sinfonia concertantéját, ez a Sosztakovics-versenymű talán kevésbé nehéz technikailag, de a karakterek közt találunk hasonlóságokat. Az első tétel négyhangos motívuma „egy egyszerű kis téma”, ahogy említette Sosztakovics (korábban egy filmzenéje, az Ifjú gárda része volt), a lassú tétel ködös-felhős, de megindító dallama különleges, a harmadik tétel egy önálló kadencia, végül a finálé zenei anyagában egy Sztálin számára kedves dallam is van. Suren Bagratuni előtt ott volt a kotta, bár nem sokat nézett bele. A versenymű első tételének közepétől vált Bagratuni játéka felszabadultabbá, bár az intonációs problémák (néha érthetetlen helyeken is) végig jelentkeztek a darab során. Igazán szép pillanatokat csak a második tételben, a zárás felé haladva élvezhettünk, a szenvedélyességig menő tolmácsolást, addig játéka csak átlagosan kellemes volt, a zárótétel kettős fogásai sorra-rendre félrecsúsztak. A Nemzeti Filharmonikusok játéka képes volt megmutatni azt az ezernyi színt, ami a versenyműben rejtezik, igaz, némi pontatlanság is társult az előadáshoz. Gyönyörű volt a lassú tétel, a záró tétel tempóváltása nagyon jó volt, a kürt szignálszerű témaidézete is, a fafúvósok rikoltásai. A művész nem adott ráadást.

Mozart Requiemje felemelő, megható, különösen ebben az időszakban, a közönség a koncerten egy kivételesen felemelő, megható előadást élvezhetett. Kocsis Zoltán és a közreműködők nagy erénye volt, hogy az idők során a műre rakódott hagyományokat, a megszokást félretette. A pátoszt nem a monumentalitással emelte, a nagy létszámú zenekarral, a hangerővel, a hosszan tartó tételzárásokkal, a Requiem így emberközelivé vált. A Kyrie kórusfúgája pergett, a tempó ellenére súlya volt, a téma értelmezve pergett minden szólamban. A Confutatis talán soha nem szólt ennyire baljóslatúan, az Agnus dei csendességet, áhítatot varázsolt a terembe.

Rácz Rita szopránszólója túlságosan harsány volt, nem mentes az operai megoldásoktól, a dinamikai megoldások árnyaltságát is hiányoltam. Németh Judit most is nagyszerűen énekelt, azzal az alázattal, mely az oratóriuménekléshez szükségeltetik. Pataki Adorján hangja kissé tompán szólt, Cser Péter szépen formálta szólamát.
A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) kivételesen jól énekelt, mind a formálást, mind a dinamikai megoldásokat tekintve. A kórus és a zenekar homogén hangzása csak ritkán érvényesül ennyire szépen. Kocsis Zoltán olyan Requiemet képzelt el, mely úgy egyedi, hogy nem a szerző elképzelései ellen megy, hanem a saját értelmezését vetíti ki. Ez az értelmezés most is megkérdőjelezhetetlen.

2011. október 26., Művészetek Palotája

 

Lehotka Ildikó