Ez történt


Papíruszportál – Lehotka Ildikó kritikája

2011. 10. 13.


Daphné – a csoda

 

Richard Strauss 15 operát írt, ebből hatot még nem mutattak be Magyarországon. Ez a statisztikai adat sokatmondó, kár feszegetni, miért nem hangzott el a zeneszerző operáinak tekintélyes része, ha már Strausst – joggal – nagy zene-, operaszerzőnek tartják. A 13. operát, a Daphnét bemutatták ugyan 1941-ben (másutt 1940 szerepel), de azóta eltelt hetven év, a szerencsés közönség tavaly Miskolci Operafesztiválon találkozhatott újra a művel, és idén október 5-én a Müpában. Mindkét alkalommal Kocsis Zoltán irányította az előadást, a tőle megszokott nívón, a címszerepben Rost Andrea tündökölt, Janez Lotric Apolló szerepében, Julia Merca Gaiaként tűnt fel.

 

A mondai időkben, Görögországban játszódó történet szövegét Ovidius nyomán Joseph Gregor írta, Strauss komoly ellenérzéssel viseltetett az irodalomtudós iránt. Ez talán abból fakadt, hogy a később feleségével öngyilkosságot elkövető Stefan Zweig visszalépett a Gregorral közös munkától. A szövegkönyv szenvedélyesebbre ábrázolta a szereplőket, ezt a zene is követi. Bár Leukipposzt halálra nyilazza a féltékeny Apolló, mindketten szerelmesek a nimfába, Daphnét Zeusz babérfává változtatja, az opera mégis derűs. Annak ellenére is derűs, hogy a keletkezés időszaka – 1938-ban tartották a bemutatót, Strauss 1936–37-ben írta a művet – a zeneszerző életében nem volt a legnyugalmasabb a politikai háttér miatt. A zene ebből semmit nem jelez, a másik érdekessége pedig a „nagy” operáktól való gyökeres eltérés. Semmi nyoma az Elektra szinte eszelős zenéjének, vagy A rózsalovag bécsies, kedélyeskedő hangulatának. A zenekari apparátus hangereje is mintha redukálva lenne, nincsenek őrületes forték, annál inkább vannak még a straussi mértékkel mérve is rendhagyóan szép, varázslatos hangszínek, gondoljunk az átváltozás-jelenetre, vagy az opera korábbi, bukolikus-pasztorális részleteire, a természetábrázolásra. Csodálatos az egyfelvonásos pásztor-szomorújáték (bukolikus tragédia, bukolische Tragödie) Holdfényzenéje, vagy a ragyogó viharjelenet, de a darab elején felhangzó oboaszóló – mely mottószerűen, vezérmotívumként később is vissza-visszatér – is rendkívül kifejező. A Daphné, érzésem szerint, a nyugalom kifejezésének mintaképe, ez a nyugalom szinte minden szereplő zenei anyagában megjelenik (a szenvedélyesség mellett), a hangszerelés takarékos, de elképzelhetetlenül szép. Strauss claire obscure-nek nevezte a Daphné stílusát, kifejezetten ehhez az operához teremtette meg a fény-árnyék hatást, „kifejezve a figura sorsszerű kötődését a természethez és kudarcát az emberi kapcsolatok világában”. A néhány hangos hangszerszólók, a varázslatos hangszínek, a plasztikus ábrázolás Strauss kimeríthetetlen zenei vénáját mutatják. Ehhez kellett egy nagyon jó zenekar, nagyon jó karmesteri elképzeléssel. Az op. 89-es mű csodálatos előadásban szólalt meg, minden pillanatban élvezhette a közönség a zenei anyag, harmóniák, hangszínek váltakozását, azt a straussi elképzelést, mely szinte egyedülálló az oeuvre-ben. Ha voltak is hibák, nem arra figyelt a hallgató, nem zökkent ki a Kocsisék által megteremtett atmoszférából.

Bár több helyen lehetett olvasni, hallani, hogy a Venyigesarjadzás-ünnep, Dionüszosz ünnepe alatt játszódó történet zenéje második vonalbeli, ez koránt sincs így. A Strausstól szokatlan zenei szövet más, de éppen ettől különleges. Nehezek az énekszólamok, nehéz feszesen tartani a sokszor elomló zenét, talán ezért szólal meg igen ritkán, de az a plusz, ami ebben a műben van, mindenképp a figyelemreméltó alkotások közé teszi. És kell még egy plusz, ezt a koncerten az előadók személye jelentette: Rost Andrea Daphnéja frissen szólt, karcsún, a fiatalságot hallotta ki az ember a hangszínből, a hajlékony hangból. A magasan induló belépések valószerűtlenül finoman szóltak, mindenféle erőlködés, forszírozás, nagy hangerő nélkül. Gyönyörű volt többek között az Unheilvolle Daphne kezdetű ária, Rost légies, törékeny hangja erre a szerepre predesztinálja az énekesnőt. Érett formálást hallottunk rendkívül jól megoldott zenei pillanatokkal, ezernyi árnyalattal, érzékeny, feledhetetlen tolmácsolásban.
Iulia MercaApolló szerepében a horvát Janez Lotric énekelt, hangja minden tartományban kiegyensúlyozott, a magas hangok erőtől duzzadtak, nem vékonyodtak el, erejük volt. Egy határozott, véleményét megmásíthatatlanul tartó istent állított elénk, aki a szerelemből is csak győztesen akar kikerülni. Julia Mercát hallottam korábban a(z akkor még) Mezzo Operaversenyen, nagyon tetszett az éneklése, ahogy most is. Hangja dús, sötét, az alsóbb régióban is megszólal, e-ig lemegy Gaia szerepe, a gyakran lassan, de annál sokatmondóbban csordogáló szólamát úgy énekelte, hogy volt benne tartás, nem ült le a zenei anyag kitöltetlenül. Horváth István Leukipposza Apolló ellentéte, mind a hangszín-, mind karakterbeli eltérés miatt jó választás volt az énekes szerepeltetése. A kisebb szerepeket éneklők közül Palerdi András Peneiosza, Horváth Ádám Első pásztorfiúja és a két szolgáló, Szalai Ágnes és Kristófi Ágnes megformálását kell kiemelni. A Nemzeti Énekkar férfikarának (karigazgató: Antal Mátyás) hangzása is tökéletesen illeszkedett az előadásba.

Egy nagyon egységes, a zeneszerzői elképzelést maximálisan megvalósító előadást hallottunk, ami sokáig emlékezetes marad. Kocsis Zoltán nem először vezényel olyan művet, és úgy, melyre érdemes rácsodálkozni. A Daphné is ezek közé tartozik.