Ez történt


Ötvenhat mementója és misztériuma

2008. 10. 11.


SZOKOLAY SÁNDOR: ORATORIKUS EMLÉKEZÉS 1956 VÉRTANÚ HŐSEIRE


Szokolay Sándor új oratóriumának ősbemutatóját tartották pénteken a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.


Hihetetlen erőbedobással mozgósította Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusokat már az évad kezdetén. Való igaz, szükség is volt a rendkívüli energiára, mert Szokolay Sándor új művének tegnap esti ősbemutatója igencsak megkívánta. Nemcsak azért, mert a nagy apparátusra írt opus előadása hetven percet vesz igénybe, hanem mert roppant bonyolult interpretációs fölkészültséget követel a művészektől.
 
Kocsis Zoltán fáradhatatlanul vette az akadályokat, a zenekar és a Nemzeti Énekkar pompás formát mutatott, a Magyar Rádió Gyermekkórusának közreműködésével. Szokolay Sándor oratorikus művészetének, ha nem egész pályájának csúcsára jutott az Október végi tiszta lángok című, nemrégiben elkészült alkotásával. Az Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire címet viselő nagyszabású opus kiteljesítése, összegzése  mindannak, amit A Tűz márciusával (1958) elkezdett. Első oratóriumának forradalmi vétetése belecsendül e legutóbbiba is.
 
A Kocsis Zoltán által kért és neki dedikált oratórium csakugyan egy életmű szintéziseként hangzott el a karmester konzseniális interpretálásában. A barokk motetták mintájára és a katolikus szertartások rituáléjára épülő, kettős karra komponált vokális mű magában hordozza a liturgikus jegyeket éppúgy, mint a nagy magyar elődök, kivált a zeneszerző mesterének, Kodály Zoltánnak a közvetett és közvetlen hatását is. Az erős, ám sajátosan absztrahált folklór-inspiráció a lélegzetvétel folytonosságával és természetességével van végig jelen a Szokolay-oratóriumban. A Kossuth-díjas zeneszerző, ötvenhat emlékezetében sarjadó, kivételes ihletettségét – páratlan beleérző-képességgel fogadta magába, bontotta szálaira a próbákon Kocsis Zoltán, hogy élményszerűen, szuggesztív meggyőző erővel tolmácsolja zenekara, az Antal Mátyás karigazgató irányította kórus és a Thész Gabriella vezette MR Gyermekkórus közreműködésével.
 
Az érzelmek megannyi variációját magában sűrítő, ezer színben tündöklő hangzásvilág, a történelmi és a közösségi élmény hitelesen – és nem szólamaiban – emelkedett líra valamennyi árnyalatát kihozza a karmester az újonnan megismert partitúrából. Vélhetőleg, a tegnap esti bemutató a Szokolay-oratórium frissen induló pályafutásának etalonja lesz. A requiemnek is tekinthető oratórium hét tételre bomlik, s mint szimfonikus mű pedig négy tételre tagozódik. A liturgikus értelemben vett Requiem lélekharang-kondulását a gyermekkórus idézi meg. A motívumokban gazdag, szélesen áradó zenekari tutti párhuzamos vezetésében hol fölerősíti, hol váltakozik a gyermekkórus ötvenhatos kamaszhőseinek, “srácainak”, a Nagy gáspári “szent suhancoknak” a mementójával. Majd az egymásba szövődő vegyeskari szólamok a feltámadott tenger – a népek tengere – hullámverését idézik.
 
A Kyrie csengő-bongó ütősök, harangok, cseleszta, hárfa dallamos zenéjének komponálására ihlette Szokolayt, a mű egyik legszebb, legmegindítóbb részében. Nagy Gáspár azonos című versciklusának eme textusa – melyet oratóriumának szövegéül kért a zeneszerző – “Láttad mennyi kereszt állt itt, / valaki mindig egy újabb nevet ráírt… / s alattuk hány győztes vértanú-Dávid / kérdezte: talán egy Angyal járt itt?” – liturgikus misztériummal telíti a zenét. Az ellentétes hangulatú, villámcsapásokkal villódzó Dies irae a zenekar és a kórusok teljes apparátusával “vádol” a fortissimóra hangolt szöveg alatt: “Mésszel leöntött testüket / reflektorozta már a Hold.” A tétel hatalmas zúgással, szólamok össz-szárnyalásával zárul.
 
Konduló harangok vezetik be a Libera me-t. Roppant változatos zenei kifejező eszközök összegződnek, hogy fenséges hömpölygést adjanak a forradalom eszmeiségének. A gyermekkórus a tisztalelkű, érintetlen gyermekhősök lélekhangját szólaltatja meg, egyszerű és tiszta dallamvezetéssel. Nem ritka az igencsak plasztikus hangfestés eszközének használata, kivált, amikor olyan sorokat “pásztáznak”, mint “testükön nem 'fújó paripák' vágtattak át… / tankok gyalázták őket holtan!”, s amikor is fortissimóig tombol a zenekar, hogy valósággal szférikus fohásszá nemesüljön a gyermekkórus szólamán a zárósor: “De lelkük már a csillagokban, / az Ég oltárán örökre ott van!”. A Sanctus disszonanciákkal tűzdelt melodikájában líra bújkál, diadalittas győzelem és a tragikus vértanúhalál kontrasztja feszíti a zenei mondanivalót.  
 
Az Agnus Dei meditatív hangulatába magyar népdal-citátum vegyül, s a gyermekkórus lassan békévé oldja a mártírium fájdalmát. A zárótételként szolgáló Lux aeterna Kodály Psalmus-témájából idéz, kettősfúgájában a zenekar kifejező ereje mutatkozik meg, a basszus kar is fenyegető erőt sugároz, majd a gyermekkórus viszi emelkedőbe a himnikus dallamot. A finálé gazdag motívumrendszere az összegzés jegyében fogant, és a teljes zenei apparátus jóvoltából katartikus élményt fakaszt.
 
A Szokolay-oratóriumot szünet előtt a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című Bartók-mű előzte meg, hadd sommázzam most mindössze ennyivel: Kocsis pontosan értelmező, minden rezdülésre kiterjedő, sugallatos Bartók-vezénylete – frenetikus volt.


Metz Katalin
(Kultúra.hu, 2008. október 11.)