Ez történt


Őszinteséggel hitelesített hangjegyek

2009. 03. 27.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Kocsis Zoltán nagy koncertet adott Bartók Béla születésnapján. Ám ezúttal a “nagyság” dimenziója a maga realitásában s nem elvont módon mutatkozott meg.

Profán módon úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Cantata profanával megfejelt hangverseny egy hagyományos (nyitány – versenymű – szimfónia) koncert felépítését követte, melyet rendhagyó módon egy oratorikus alkotás koronázott meg, az egyes részek pedig sajátos módon reprezentálták a körvonalaiban megidézett műfajokat. A nyitány funkcióját a szokásos nyitányoknál jóval komplexebb és fajsúlyosabb kompozíció, Debussy Játékok (Jeux) című balettzenéje töltötte be, versenymű gyanánt Bartók I. és II. hegedűrapszódiája hangzott el, három “tételben”, hiszen ráadásként, a készülő hangzó összkiadás kritikai szellemében az I. rapszódia alternatív befejezésű második része hangzott el. A szünet után következő Négy zenekari darab a klasszikus szimfóniát nem komponáló Bartók egyetlen szimfóniaszerű alkotása. Végül pedig a Cantata profanát hallhattuk.


Kocsis muzsikusi attitűdje legnyilvánvalóbb módon a Négy zenekari darabban mutatkozott meg, s érzésem szerint éppen ezért ez az interpretáció volt az est csúcspontja. Tavaly ilyenkor Eötvös Péter a Göteborgi Szimfonikusok élén vezényelte ugyanezt a művet – nehezen feledhető, szépséges rezignációjú előadás volt. Kocsisé viszont érzéki, impulzív, nem a megnyugvás, hanem a zaklatottság iránti vágy motiválta. Mindkét interpretációt a kendőzetlen őszinteség hitelesítette, mégis milyen nagy volt a különbség! Mondani sem kell, hogy a különbözőség dacára e két előadás azonos értékű volt, azt viszont érdemes megjegyezni, hogy az eltérő végeredmény ugyanabból az előadóművészi alapállásból következett: Eötvös és Kocsis egyként az interpretációs tradíció kikerülésével közelítették meg a partitúrát, óriási tapasztalatuk ellenére képesek voltak ismeretlen, meghódítandó és felfedezendő textusként olvasni a kompozíciót.


A Debussy-mű előadása is az olvasat frissessége miatt volt izgalmas, ám érzésem szerint kevesebb újdonságra vetült fény. A Jeux partitúrájában (Boulez nyomán) a Debussy-műhely formálódó paradigmaváltásának jegyeit is fel lehet fedeztetni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a darab egyik lehetséges előadási tradíciója a mű protoavantgárd vonásainak feltárásában ragadható meg. Mivel Kocsis érezhetően nem foglalkozik ilyesfajta tradíciókkal, a Játékok (1913) zenéjében most épp az volt a feltűnő, hogy mennyi minden köszönt vissza a korábbi Debussy-darabok világából, a Három zenekari noktürnből (1899) vagy akár a Faun délutánjából (1894).


Kelemen Barnabás szólójával a két Rapszódia élvezetes előadásban hangzott el, az összkép viszont számomra rossz színben tüntette fel a bartóki hangszerelést. Nem is olyan rég hallhattuk, hogy miként szólaltatja meg Kocsis a darab első, azaz zongorakíséretes változatát. Amikor Vadim Repin oldalán játszott, “minden ritmikai aknát felrobbantott, minden akcentust végigvitt, nem törődött azzal, hogy már-már felfoghatatlanul sűrű zenei textust terít” a hegedűs játéka mögé, mellé – írtam ugyanitt. Ebből most gyakorlatilag semmit sem sikerült átmenteni, amit nagyon sajnáltam.


A Cantata profana érzésem szerint még messze nincs kész az újbóli rögzítésre, pedig nagyon hiányzik már egy hiteles felvétel, hiszen lényegében nincs (nem maradéktalan, hanem) elfogadható Cantata-lemez. A mostani előadásban a kórus szövegét alig lehetett érteni (akusztikai probléma?), Gurbán János (Az apa) bizonytalan, Fekete Attila (A fiú) szerepében forszírozottan éles volt.


Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar
Közreműködött: Kelemen Barnabás (hegedű), Fekete Attila, Gurbán János (ének)
Vezényelt: Kocsis Zoltán
március 25., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Molnár Szabolcs
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2009. március 27.)