Ez történt


Öregek otthona

2008. 05. 13.


Wanda – mondja az agg Horowitz a lemezfelvételen. Én vagyok a legöregebb az egész teremben. Mi van? – kérdez vissza Wanda, Toscanini lánya, Horowitz felesége. Én vagyok a legöregebb a teremben. Jól van.


Erős a gyanúm, hogy Stanislaw Skrowaczewski volt a legöregebb a MüPában, ami nemcsak azért érdekes, mert nem néző volt, hanem közreműködő, sőt a legtöbbet mozgó közreműködő, hanem mert nyolcvanöt éves urak ilyesmit már nem szoktak csinálni. Vezényelni még csak-csak, de elutazni egy új zenekarhoz, ismeretlen embereknek betanítani egy eléggé problémás programot, aztán frissen kisétálni a pódiumra, kotta nélkül egy Mozart-szimfónia és a Bruckner 7. Remélem, nem kell olyanokat mondani, hogy tíz évet letagadhatna, bár a korosztálya egyértelműen rozogább szokott lenni. A Bruckner alatt ugyan kiesik a karmester kezéből a pálca, de az megesett már fiatalabb karmesterekkel is, Pertorini Rezső, a csellista természetes mozdulattal adja vissza a maestro kezébe az eszközt. Akárhogyan is, az ember örül, hogy látja a nagy Skrowaczewskit, aki a Penderecki Hegedűversenyt bemutatta, igaz, hogy azóta sem hallgattam meg a darabot, de ez a lényegen nem változtat.


Azért kínlódok a múlttal, mert a jelent nem nagyon értem. Látom, hogy Skrowaczewski biztos kézzel vezényel, csak nem értem, miért olyan egyértelműen jó az eredmény. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem játssza különlegesen szépen a C-dúr Mozart-szimfóniát, de – és igyekszem nem rábeszélni magamat az előadásra – mintha a hangzás esendősége is csak a lényeget erősítené. Nem szól szépen semmi, de mindig azt a szólamot hallja és figyeli a közönség, amit Skrowaczewski meg akar mutatni. És a karmester nem összegzéssel vagy letisztulással foglalkozik, hanem inkább szétszed és megmutat, ilyen ez a darab, csupa jó ötlet, meglepő fordulat.


Az eredmény kicsit szokatlan Mozart, de sokkal jobb, mint egy megszokott, az ember rácsodálkozhat a műre vagy a szerzőre.


Hamar jön a szünet, és a második rész, Bruckner 7. szimfóniája azért egyszerűbb, mert minden nagyon egyértelműen hat. Az is, hogy jó a koncert, pedig a zenekar itt sem tökéletes, de Stanislaw Skrowaczewski tempói pont olyanok, amilyennek lenniük kell: mindent meg lehet hallani, és mégis halad előre a zene. Néha a karmester is dalra fakad, énekli azokat a szólamokat, amelyek leginkább a szívéből jönnek, és ez is olyan természetes, zenélnek, ki vonóval, ki pálcával és a hangszálaival. Azt hiszem, először élem át, hogy nem unom Brucknert. Most is hosszú, most sem érzi azt az ember, hogy annyi és csak annyi, hogy minden hang a helyén lenne, még a lassú tétel csúcspontján, a híres és vitatott cintányérütés pillanatában is azt érzem, hogy tulajdonképpen mindegy, cinnel vagy anélkül. De jó ott lenni, jó figyelni, kényelmes világot teremtenek a muzsikusok, és még azt is meg lehet érezni, hogy onnét nem a farkasok közé megyünk ki.


Fáy Miklós
(Népszabadság, 2008. május 13.)