Ahogy az iskolák nyári szünidőre eresztik a tanulókat, úgy a szüleik is kezdik apránként kivenni a szabadságukat. Kiürül a város, jó alkalom az összes út felbontására. Egyre kevesebb koncert látható az ajánlókban, de a nagy melegben amúgy sem kívánkozunk emberek közé. Vagy otthon próbáljuk meg átvészelni egy szál bermudában, vagy elmegyünk mi is.

Persze a zenét most sem nélkülözzük szívesen, de ilyenkor inkább üdülőhelyeken, vízparton, borvidéken, általában vidéken kínálnak ilyesmit. Ez már a nyári fesztiválok szezonja.

Sopronban, aztán Tokajban is régizene. Szegeden megkezdődtek a Szabadtéri Játékok, tehát utazhatunk. Hacsak nem jut eszünkbe, hogy a közvetlen közelben is találunk egy patinás, nyári sorozatot.

Sokat nem reklámozzák magukat, a sajtóban nem panaszkodnak pénztelenségre, igaz nem is nevezik magukat fesztiválnak. A Nemzeti Filharmonikusok egyszerűen és rendben mindig megtartják Beethoven-koncertjeiket Martonvásáron, Pásztor János Beethoven-szobránál. Az elsőt majdnem ötven éve, még Állami Hangversenyzenekar korukban tartották Fejér György vezényletével, amikor is az Egmont-nyitány és a Hegedűverseny (Kovács Dénes) után, az Ötödik hangzott el.

Tényleg, mikor is hallottam utoljára a legszimfóniább szimfóniát? Épp ezen gondolkodtam (Martinu hallgatása közben), amikor rájöttem, hogy már csak ezért is érdemes lesz Martonvásárra utazni, az Ötödiket idén is előadják.

Míg odaértünk, két apróságot is módom volt átértékelni. Az egyik az, hogy legközelebb sokkal korábban kell indulnom, a másik az, hogy – vonattal.
A kastélypark és környéke egyszerűen nem rendelkezik elegendő parkolóval ahhoz, hogy a kivételes autótömeget fölvegye. Szerencsére a rendőrök most nem mérnek, ellenőriznek és bírságolnak, hanem készségesen és gyorsan segítenek. Az autósereget a környező utcák lassan nyelik el. Messziről sétálunk vissza, és nagyon sajnáljuk, hogy nincs idő a múzeumra, sőt, a tényleg gyönyörű angol-neogót kastély mellett már kifejezetten szaporáznunk kell. Alig jut idő lefényképezni a szigetre vezető kis hidat – odáig még el is kell érnünk.

Nyáresti, szabadtéri koncerthez képest korán, hétkor kezdődik a műsor. A nap még magasan áll, amikor Ondrej Lenard beint. – …És ettől kezdve sok minden próbára tesz, de a kedvem semmi nem tudja elrontani.

Hogyne hallanám a vonatot és a fafúvókkal vitázó madarakat. Mindenki meg szokta említeni, és az első vonatot én is „nyugtázom”, igen, igazuk volt. A másodikat már meg se hallom. A szólamarányok ugyan mások, mint azt a koncertteremben megszoktuk, de szabadtér ide vagy oda, a pizzicatókat is jól hallom, tudok Beethovenre koncentrálni.

Azaz, ha egyáltalán akadályoz valami, akkor az a karmester maga. Lassú, körülményes, tétova, koncepciótlan, életlen és élettelen. Az Ötödik szimfónia attaca negyedik tételében a zenekar kis híján átveszi a kezdeményezést, Ondrej Lenard szemlátomást kapaszkodik. Sajnos, ez nem olyan jellegű zene, hogy csak úgy elmenjen karmester nélkül. A zenekar kénytelen-kelletlen alkalmazkodik, és engedelmesen visszaáll a sorba…

Szerencsére elég jól ismerem a művet, így az előadás most inkább emlékeztetetőként működik. A zenekar minősége így is átjön. Eszembe jut például, hogy hogyan csinálta ezt Ferencsik, és hogyan szólna felvételről, ha azok nem a Hungaroton leggyalázatosabb hangminőséget produkáló korszakában keletkeztek volna. Biztos, hogy a felségem is hasonlókon töri a fejét, odasúgja: „mit kezdett volna ezzel a zenekarral Bernstein?” Tényleg! A puszta gondolattól fülig ér a szám.

Szünetet hagyományosan nem tartanak, szinte túl hamar ér véget a hangverseny. Csak azért nem bánkódom, mert kezdem érezni, hogy ezek a martonvásári esték nem közönséges koncertek, nem „csak” a zenéről szólnak. Beethoven szigorú szobra egyfajta oltárrá teszi a pódiumot, ahol a Nemzeti Filharmonikusok celebrálják a szertartást, ahonnan az Ite missa est után nem lehet csak úgy hazamenni.

Előbb körbesétáljuk a tavat és gyönyörködünk az ország legszebb parkjában. Még mindig nem teljes az éjszakai sötét, így a kastély fényei úgy tükröződnek a vízen, ahogyan legfeljebb lányregények borítóján, vagy áruházi festményeken látni. A fotózással elpiszmogok kicsit (1/15 másodperc kézből – kicsit be is mozdul), ezért a kapun kilépve beér bennünket a nyugat felől közeledő felhő. Nagyon nem ázunk meg, de a hőség után a port éppen csak leverő eső illata megérné azt is.

Semmilyen hanglemezről nem kaphattuk volna meg, amit itt, Martonvásáron.

Egy közepesen gyenge karmestert, jó zenét, egy kiváló zenekart – és egy tökéletes estét. Tudom, hogy kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba, de lehet, hogy mégis érdemes volna a következő szombatokon is próbálkozni?

dni (Dauner Nagy István)
(Café Momus, 2005. július 20.)