Ez történt


NFZ85 (Könyv a Nemzeti Filharmonikusokról)

2008. 05. 02.


Ha nem is éppen kerekded, de ha akarjuk, emlékezésre okot kínáló évforduló lehet a nyolcvanötödik a Nemzeti Filharmonikus Zenekar számára. Sokan hisszük, mindig érdemes felidézni a jelenből figyelve gyakran aranykeretbe feszített múlt időt, ez esetben egy jelentős nemzeti intézmény sok évtizedes történetét.


No nem pusztán az önmagáért való emlékezés, a múzeumi vitrinrendezés és az újra meg újra időszerű portalanítás kedvéért – bár meglehet, ez sem elhanyagolandó kötelesség -, melyet sok tudálékos az önálló gondolkodás helyett mímel hosszú évtizedeken át a hasznosság illúziójában ringva. Hanem inkább afféle “jövőbe pillantó” emlékezés okán.


Sokan úgy tartják, a múltunk a jövőnk záloga, hogy múlt nélkül (értsd: a múlt jeleseinek emlékezete, és a vén hagyományok kritikátlan ápolása nélkül) nincsen jövőnk. Én nem így gondolom. Hitem szerint ez éppen fordítva van: jövőkép nélkül nincs múltunk. Éppen a jövőbe vetett hit, az “ügy” iránti elkötelezettség nélkül nem lehetünk képesek ápolni a régit és feldolgozni a múltat. Nem a szépítő múltidézés a jövő záloga, hanem a holnapba vetülő optimizmus a múlt feltárásának esélye és generátora. Más szóval: a jövőbe irányzott tekintet kérdez végül a múltra s nyitja meg azt, nem a múltba révedő bágyadt pillantás építi fel a fátyolos eljövendőt.
Ilyen gondolatokkal lapozom fel a Nemzeti Filharmonikusok évfordulós kiadványát, mely az együttes történetének nyolcvanöt munkás esztendejét idézi, s célja szerint számot vet múlttal és jelennel, mindazonáltal megbonthatatlan bizalommal tekint a jövőre. Kocsis Zoltán Bevezetője, Varga István Előszava után Kovács Sándor áttekintő igényű tanulmánya képezi a kiadvány gerincét, s foglalja össze a zenekar történetét, hogyan alakult meg Budapest második (még amatőr muzsikusokból álló) szimfonikus zenekara, kezdetben Székesfővárosi Zenekar néven, majd esett át több nehéz és dolgos évtizeden, névváltoztatáson (Állami Hangversenyzenekar majd Nemzeti Filharmonikus Zenekar – csak a legfontosabbak), s hogyan vált azzá, ahogyan ma ismerjük: az Enefzévé.


Régi idők kortanúinak szubjektív hangvételű emlékezései szelik át időről-időre Kovács tárgyilagosra hangszerelt, józan és adatgazdag főszövegét: Pándi Marianne, Meixner Mihály, Breuer János, Bálint Marcell emlék-foszlányai; Friedrich Ádám személyes hangú Ferencsik-portréja, Végh Ferenc Kobayashi-vázlata ötvözi a kötet esszéisztikus arculatát. És micsoda óriási, már-már követhetetlen információhalmaz mindenütt, mennyi régi és új fénykép, örökre fagyott pillanat. Csak úgy záporoznak a nevek és az arcok, karmestereké, szólistáké, zenekari tagoké és így tovább. A világnagyságoktól a helyi kedvencekig, a korszakos művészektől a féltehetségű inasokig. Egy zenekar magán- és közélete, tele nyílt titkokkal, pletykákkal, rossz- és jóindulatokkal, zajos sikerekkel és majdhogynem dologtalan, vagy épp lázas-izgalmas esztendőkkel. Richter és Rubinstein, Klemperer és Abbado, megannyi név és művészpálya, melyek nemegyszer keresztezték egymást a zenekaréval. De legelőször is a legfontosabbak, akik nélkül nem tartana ott a gárda, ahol: Bor Dezső, Somogyi László, Fricsay Ferenc, Ferencsik János, Kobayashi Ken-Ichiro, Kocsis Zoltán – az ő munkájuk és áldozataik nyomán tapadhat a múlt örökségére a jövőért aggódó szemünk, az ő tudásuk, hitük és bizalmuk, meg-nem-alkuvásuk révén sommázhatjuk ekképp az elmúlt nyolc és fél évtized munkáját.


Ahogy e könyvet forgatom, számomra mégsem a múltbéli nehézségek leküzdése, a történelmi kihívásokra adott válaszok, s nem is a jeles vendég- és állandó művészek imponáló névsora, vagy a jelenbe visszhangzó, hangos sikerek jelentik az igazi magvas tapasztalást. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, ennek a zenekarnak sosem adatott igazi aranykor. De ha körültekintünk a jelenben, a ma fényes diadalát boncoljuk, s számot vetünk a közelmúlt turnéinak nem múló sikerével, a lemezfelvételek meleg hangú sajtótükrével, a “nemzeti intézményi” státuszban rejlő tekintéllyel, megkockáztatjuk: az aranykor csak ezután jön. Ezt a derűlátást és hitet érzem ebben a kötetben, ezt, s nem az öncélú, penzum-szerű, kötelező múltba révedést gondolom létrejötte valódi apropójának.


Mert a múltra most kérdező csak a holnapban – tehát a holnapra – kaphat választ. A múlt nem egyszerűen “a múltunk”, de a jelenünk és a jövőnk is egyben. A múlt éppúgy mi vagyunk, ahogyan a jövő is mi leszünk, mert ha mi nem, más nem lesz ott helyettünk.


Hang-szálak
Nemzeti Filharmonikus Zenekar 1923-2008
228 oldal
3490 Ft
Összeállította: Varga István
Szerkesztette: Aradi Péter és Mesterházi Gábor
Angol fordítás: Nicholas Jenkins
Kiadó: Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár


Balázs Miklós
(Café Momus, 2008. május 2.)