Ez történt


NFZ, Ránki, Bábszínház, Kocsis

2007. 01. 20.


Ha egy hangversenynek kiválóan állították össze a programját, és közreműködői között szerepelt Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, valamint a Budapest Bábszínház művészei, úgy a recenzens számára már legfeljebb csak az okozhat nehézséget, hogy a kínálkozó számos kiindulópont közül megtalálja a legmegfelelőbbet.


Kezdjük – legalábbis látszólag – kicsit messziről. A 20. század első évtizedében megjelent színházelméleti munkáiban Edward Gordon Craig a színház irodalmiságtól való megtisztítása mellett foglalt állást. Szerinte a színpadi cselekmény középpontjában a mozgásnak kell állnia, nem pedig a beszédnek, illetve az általa közvetített gondolatiságnak. A színész feladata nem a személyiség varázsának felkeltése, de nem is érzelmek közvetítése – ellenkezőleg, a színpadon az emberben és az ember által megnyilvánuló személyfeletti erőknek kell kifejeződniük. A Craig által elképzelt ideális színházban művi figurává átlényegült színészek mozognak. Megfogalmazása szerint: “Az übermarionett nem verseng majd az élettel, hanem túllép rajta. Eszményképe nem a hús-vér valóság lesz, hanem a révületbe esett test; a halál szépségét ölti majd magára, s közben eleven szellemet sugároz.” Hol a határvonal ember és báb között? Miben is állna a kettő közti differencia: az a bizonyos lélek, melynek elemzésével a kései 19. század oly kéjesen foglalta el magát? Aligha hagyták hidegen e kérdések az 1900-as évek elején fellépő új zeneszerző-nemzedék azon tagjait, akik a nyugati művészi zene középpontjába helyezték a balett, illetve a pantomim műfaját, s akik műveikben szívesen aknázták ki a báb figuráját az emberi létezés lehetséges metaforájaként. Mondani se kell, elsősorban Igor Stravinskyról és Bartók Béláról, mindenekelőtt pedig a Petruska, illetve A fából faragott királyfi című műveikről van szó.


A Nemzeti Filharmonikusok január 12-i estjén a szünet után hangzott el Stravinsky Petruska balettzenéje, táncosok helyett bábosokkal. A zenekar a vezénylő Kocsis Zoltánnal együtt a Nemzeti Hangversenyteremben kialakított árokba süllyedt, míg a színpadon a Budapest Bábszínház produkciója zajlott. A Bábszínház Szőnyi Kató rendezte repertoárdarabjáról van szó, melyet rendesen, az Andrássy úti színház meghitt közegében felvételről elhangzó zene mellett szoktak előadni. Jó ötletnek bizonyult a bábjátékot az élő zenéléssel összefűzve afféle összművészeti produkcióvá alakítani.


A Bábszínház nagyszerű és lelkesítően rokonszenves művészi műhely. A Petruska-előadás virtuóz, eredeti, ötletgazdag, kedves, megható és humoros, és mindvégig intenzíven együtt él, együtt mozdul a zenével. Az előadás ideális arányokat talál a bennünk lakó (vagy esetleg mellettünk ülő) gyermek gyönyörűségét szolgáló tárgyi realizmus és a szándékosan teatralizáló, stilizáló elemek között. Már magának a bábszínházi alkalmazásnak az ötlete is csavar egyet a darab értelmezésén. A Petruska története az 1830-as évek szentpétervári vásárán bontakozik ki, ám főhőseink e vásár mutatványosának bábjai, kik a játék során megelevenedni – és ami Petruskát illeti – végül valóságosan meghalni is látszanak. A színház-a-színházban metaforája, mely bölcsen emlékeztet minket, “valódi” nézőket arra: egy láthatatlan mutatványos kezében tán magunk is csak marionett-figurák vagyunk, különös megvilágításba kerül akkor, ha a vásárbéli bábszínházat már eleve bábszínházi keretek között idézik fel. A végén már tényleg nem tudhatjuk: “Hol a színpad, kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?”


A Kocsis vezette Nemzeti Filharmonikusok pontos ritmizálással, kemény hangsúlyokkal, telt, erőteljes rézfúvós színekkel szólaltatták meg Stravinsky partitúráját. A nagyon széles dinamikai skálán árnyalatok gazdagságát hozták létre; a zenekari hangzás mindvégig arányos és átlátható maradt.


A műsor összeállítóját dicséri, hogy a koncert első felében többek között éppen Bartók I. zongoraversenyét hallgathattuk meg, hiszen e művel kapcsolatban az elemzők sosem mulasztják el felemlegetni Stravinsky hatását. Ám higgyék el, nincs messze e műtől a bábok világa sem: a “zakatoló-doboló, makacs-ismétlő” anyagok, a szögletes, de mégis oly kísértetiesen megelevenedő mozgásformák joggal juttatják eszünkbe akár Petruska alakját, akár E.T.A. Hoffmann meséinek megannyi bábu és emberlét között ingázó figuráját.


A szólista Ránki Dezső végtelen természetességet sugárzó, finoman artikulált, közlékeny, hajlékony, rugalmas játéka az emberben sokféle gondolatot felidézhetett, csak azt nem, hogy e mű az 1927-es bemutató utáni első időkben még “kíméletlennek” tűnhetett előadók és hallgatók számára is. A darab mágikus, barbarisztikus vagy neoprimitív elemeit egy modern, ám türelmes, következetes, de szelíd intellektus nézőpontjából élhettük át. S hogy e nézőpont Bartóké-e avagy Ránkié, azt el sem kellett döntenünk.


Kocsis Zoltán természetesen Bartók előírásának megfelelően állította fel a pódiumon zenekarát, a zongora köré csoportosítva az ütősöket: az együttes minden tekintetben méltó partnere volt a szólistának.


Végül jussunk el a koncert elejére, Csajkovszkij Shakespeare nyomán írt Vihar című szimfonikus fantáziájának megszólaltatásához. Stravinsky nagyra becsülte Csajkovszkijt, akinek zenéje, Vikárius László elemzése szerint, nyomot hagyott Bartók I. zongoraversenyén is. Jó választás, mondhatnánk tehát, bár a Vihar aligha tartozik Csajkovszkij legihletettebb és legjobban megformált szimfonikus művei közé. A főként korrektnek nevezhető interpretáció mindenesetre nem győzött meg az ellenkezőjéről.
(Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. január 12.)


Péteri Lóránt
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2007. január 20.)