November 30-án Kovács János vezényletével adott Brahms-estet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (Fodor Beatrix, Kovács Annamária, Kálmándi Mihály, valamint a Nemzeti Énekkar közreműködésével).

A Tragikus nyitányt követően az Altrapszódia, majd a Német requiem szerepelt a műsoron. Eddig az adatok – innen a csoda, melynek élményét nehéz megosztani azokkal, akik nem voltak jelen. Az ember koncertre jár (ki-ki gyakrabban vagy ritkábban, különböző meggondolások alapján választva a lehetőségek közül), ismert vagy számára ismeretlen művészek. Zenehallgatás, tetszésnyilvánítás, az élmények megosztása valakivel – s megőrzésük, emlékké nemesítésük.
Ezen az esten valahogy kizökkent az idő. Erről meg Pernye András tanulmánya jut eszembe (A drámai idő), melyben azt taglalja, hogyan képes megélni az operalátogató egyszerre-egyidejűleg többfajta időt, az idősíkok egymáshoz képest való eltolódását. Nos, valami ilyesmi történt.

A közönség (bátran általánosíthatok) csakhamar megfeledkezett a „reális időről”. Megszűnt számára a tényleges hely-idő koordináta, s az egyes művek, tételek idejében élt. A szó legnemesebb értelmében „feladta önmagát”, egy magasabb szint, dimenzió kedvéért.

Persze, a közönségnek könnyű – mindez passzív tevékenység – de ugyanazt tették az előadók is, megbűvölten engedelmeskedve annak a varázsnak, melynek forrása nyilvánvalóan Kovács János. Az ő számára annyira konkrét, megfellebbezhetetlen jelentése van az adott környezetben minden egyes hangnak, hogy a felelősség magasfeszültségét szuggerálja az előadókba stresszmentesen, természetesen. Hatására valószínűleg megváltoznak az egyes muzsikusok – pontosabban: mindenki képes különösebb erőlködés nélkül kihozni önmagából a legtöbbet-Iegjobbat. Annál is inkább, mert ez ritkán fordul elő bárkivel – ily módon a szokatlan szituáció egyben rendkívüli örömforrássá lesz. Mintha mindenki ráébredne rejtett értékeire, tartalékaira. Lehetne azon filozofálni, több volt-e ez, mint zene – vagy ellenkezőleg, épp ebben rejlik a zene specifikuma… Tény, hogy a varázslatos atmoszférában csak feloldódni lehetett, boldog részesének lenni.
Szólt Brahms muzsikája, schumanni tételcímet kölcsönözve, „Der Dichter spricht” rokon szellem szavával, lélektől lélekig. A Nemzeti Énekkar megint a követhetőség határait feszegette eszményi énekével. Akár a szöveg értése nélkül is pontosan „képbe kerülhetett” bárki – a hangok felerősítették a szöveg érzelmi-indulati tartalmát. Az egyes művek végén: csend – aki elkezd tapsolni, talán épp e gesztussal próbál visszatalálni saját-világába, kiszakítva magát a megelőző időszak varázsából.

Vannak, akik nem tartják adekvát tetszésnyilvánítási eszköznek a tapsot (a kiabálásról, füttyögésről nem is szólva) – az is rendszeresen vita tárgya, kell-e, szabad-e tapsolni templomi hangversenyen. Nos, ebben az esetben tudtam volna örülni, ha van fennköltebb köszönet- és tetszésnyilvánítási lehetőség. Hogy hadd éljen tovább zavartalanul mindaz a zenei szépség, amely az imént született. Az előadók ugyanakkor megérdemelték a legzajosabb ünneplést is – remélhetőleg tudnak különbséget tenni taps és taps között. Ez most – szívből jött!

Fittler Katalin
(Zenekar, 2008/1)