Ez történt


NFZ, Kovács, Sigfridsson

2005. 05. 28.


Május 18-án rossz idő volt Magyarországon, koraeste Budapesten is szakadt az eső. A Művészetek Palotájában a Nemzeti Filharmonikus Zenekar két monumentális művet, Brahms fiatalkori d-moll zongoraversenyét és Bruckner IV. Esz-dúr szimfóniáját játszotta.


Az est dirigense Kovács János volt. E három tényező közül magam csak a legelsőt, a cudar időjárást okolhatom, hogy a hangversenyterem kapacitásához képest közepes érdeklődés kísérte a hangversenyt. Számomra ugyanis Kovács János személye garanciát jelentett arra, hogy e két darab olyan magas szakmai színvonalon fog elhangozni, mely biztosan aláássa a két művel szembeni általános berzenkedést. Előzetes várakozásaimat azonban messze felülmúlta a múlt szerdai koncert.


Kovács János karmesteri munkájáról leggyakrabban az Operaházban tapasztalható hangzó végeredmény tükrében alkothatunk véleményt; mozdulatai, technikája a színház sötétje és a zenekari árok takarása miatt rejtve marad a kíváncsi szemek előtt. Most azonban a dirigens figyelmünk középpontjában állt, s láthattuk, hogy pontos, kifejező, a muzsikusok számára könnyen értelmezhető intésekkel dolgozik, egész egyszerűen magabiztosságot és biztonságot sugároz. Egy csendes virtuóz, aki még Bruckner negyedik szimfóniáját is kockázatmentesen képes fejből elvezényelni. Legalábbis erre utalt az a végtelen nyugalom, amit a zenekari muzsikusok körében tapasztaltam. S abban is volt valami szimbolikus, ahogy Kovács karmesteri dobogó nélkül állt a színpadon, két lábbal a földön, egy milliméterrel sem feljebb zenekaránál. A zongoraverseny kíséretét pedig olyan intenzitással és fegyelemmel oldotta meg, hogy akár egy hisztérikus primadonna is ülhetett volna a zongoránál.


A 31 éves finn zongoristáról, Henri Sigfridssonról sok mindent el lehet mondani, hogy hisztérikus primadonna volna, azt a legkevésbé. Ennek ellentmondana egyébként 190 cm-t meghaladó robusztus termete is. Tartalmas múlt áll már mögötte, neves tanároknál végzett mesterkurzusok, egy weimari Liszt-verseny első helyezése, a zürichi Anda Géza verseny második helye és közönségdíja, skandináviai és finn elismerések. Neves dirigensek és zenekarok sorát olvastam az interneten talált életrajzában.


A Brahms-versenymű első tételében magabiztosan, értelmesen játszott. A nyaktörő részeken könnyen emelkedett felül, a technikailag könnyebb szakaszokban azonban talán túlságosan is kiengedett, így olyan helyeken csúsztak be apróbb malőrök, ahol erre a legkevésbé lehetett számítani. Valószínűleg nem csak engem, hanem őt is zavarta zongorajátékának karcos színezete, mely rendre levált a zenekari hangzásról. Megmagyarázhatatlan, hogy mi történt a tétel utolsó két percében, de váratlanul megteremtődött az ideális hang, ami aztán a lassú tételben busásan kárpótolt mindenért. Az elcsendesülő pianissimók tökéletesen simultak bele az éledező zenekar hangjaiba, egy-egy lecsengő vonósakkordból pedig szinte észrevétlenül sarjadt ki ismét a következő melódia. Kovács alig látható mozdulatokkal még a csendeknek is lüktetést adott és a szabadon deklamáló zongoraszólók alatt is világosan jelezte zenekarának, hogy éppen hol tartunk. Így minden újbóli belépés határozottan, mégis érzékenyen, a zongorista gesztusából építkezve szólalt meg. A Fináléban nem csak Sigfridsson erejét és technikáját figyelhettem meg, képet alkothattam formáló tehetségéről is. Stílusérzékét dicséri, ahogy a bachi, mendelssohni, schumanni hangütések keverékéből megteremtette a félreismerhetetlen brahmsi hangot. Ráadásként egy Sibelius tételt játszott (Sibelius: Spruce op.75/5, Öt zongoradarab), előadásmódjából kiderült, hogy számára a kedélybetegség zenei megjelenítése sem okoz fejfájást.


A koncert második részében, egyszerűen fogalmazva, Kovács János nagy tettet hajtott végre. Az előadás után végre senkit sem kellett győzködni arról, hogy Bruckner tényleg jó zeneszerző. Idehaza az elmúlt 5-6 évben ennél jobb Bruckner-tolmácsolást nem hallottam, ideértve a külföldi karmesterek, Kurt Masur vagy Eliahu Inbal produkcióit is. Bruckner kényes szerző, nem csak a rossz, hanem az átlagos interpretációt is megsínyli. Már azt hittem, hogy csak az olyan öntörvényű zsenik és fantaszták előadásaiban bízhatok, mint Jochum vagy Celibidache. De most Kovács meggyőzött arról, hogy nem kell a sziklaperem legszéléig merészkedni ahhoz, hogy felfogjuk egy széles, szelíd dombokkal tagolt vidék parttalannak tűnő dimenzióit. Kovács józanul közelített a partitúrához, a hangzó végeredmény azonban nem a középszer szürkeségével álmosított, éppen ellenkezőleg. Felvillanyozó volt, ahogy a partitúra belső törvényei működésbe léptek. Bruckner műve azonnal szenvedélytől izzott, a lassú tétel nem hajlott a ködös misztikára, inkább valamiféle belső derűt sugárzott, a scherzo pedig levedlette a vadász-zsánert. Végre kiderült, hogy 1880-ban a scherzo triója után visszalapozni a főrészhez: nos, ez valóságos forradalom. Izzó szenvedély, derű, forradalom. Ugye nem ezeket a kifejezéseket szoktuk hallani Brucknerrel kapcsolatban? Kovács János karmesteri teljesítménye ezen a ponton már nem jellemezhető pusztán technikai kérdésként, itt egyértelműen a muzsikusi nagyság nyilvánult meg. Igazságtalanság, de mindössze egy mondatom maradt a zenekarra: a szezon egyik legjobb formáját futották.


S végül egy jó tanács. Legközelebb dacoljanak jégesővel, hurrikánnal, földindulással és menjenek koncertre.


Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. május 28.)