Ez történt


NFZ, Kocsis, Kelemen, Perényi

2005. 03. 12.


“Nincsenek már nagy művészegyéniségek, a komolyzenének megszűnt a közönsége, a magaskultúra a végóráit éli, itt az utolsó ítélet” – szokták mondani sokan sokfelé. Nem tudom, hogy én élek-e másik világban, vagy egyszerűen csak szerencsém van, az utóbbi időben annyi nagyszerű koncerten voltam, hogy azon gondolkoztam, megkérem a szerkesztőt, ugyan küldjön már el valami üzembiztosan igénytelen produkcióra legközelebb, csak hogy visszahuppanjak végre a földre. Merthogy a Nemzeti Filharmonikusok csütörtöki koncertje a Művészetek Palotájában ismét olyan élmény volt, amiről szólva igencsak vissza kell fognia magát az embernek, ha el akarja kerülni, hogy kritikus helyett lelkesedőnek nevezzék. De hát miért kellene fanyalogni ott, ahol lelkesedni is lehet?


A csütörtök esti koncert a 19. század második felében kialakult koncertműsorok jól ismert felépítését követte: nyitány, versenymű, szimfónia – jelen esetben Rossini, Brahms és Dvořák. Az egymást kölcsönösen nagyrabecsülő Brahms és Dvořák közötti személyes és zenei kapcsolat közismert, hogy Rossini miként került a programba, nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel, a Tolvaj szarka nyitánya ugyanis könnyedségével, virtuozitásával és minden csinnadrattájával együtt lenyűgözően zseniális zene.


Kocsis a Rossini-művekhez elengedhetetlen energiákkal feltöltve robbant be a színpadra, s meg sem várva, hogy a zenekar tagjai elhelyezkedjenek a székeiken, beintette az ütősöket – de úgy tűnt, valamilyen átviteli hibából kifolyólag az első néhány percben nem érkezett meg a kocsisi energia a színpad hátsó részébe. Álltak az ütősök, némileg unott arccal pergették a kisdobot, s ez a petyhüdtség a nyitány bevezetőjében mintha átragadt volna a többi zenészre is, az első fagottos egy jókora bakival indította az estéjét… aztán szerencsére történt valami. Ahogy a gyors részben megjelentek az ellenállhatatlan Rossini-dallamok, a zenekar is magához tért, s olyan pianissimókat, olyan fortissimókat hallhattunk a későbbiekben, a záróakkord pedig olyan mérhetetlen erővel szólalt meg, hogy ezen a néhány percnyi zenén hónapokig csámcsoghatnak majd az új terem akusztikai elemzői.


Brahms utolsó szimfonikus műve következett ezután, az a-moll kettősverseny hegedűre és csellóra (op. 102), mellyel Brahms a korszak legjelentősebb hegedűséhez, Joachim Józsefhez fűződő némileg megromlott barátságát kívánta helyreállítani – mint utóbb kiderült, sikerrel. Persze nehéz elképzelni két ember között annyira elhidegült kapcsolatot, amit egy ilyen mértékig személyes zene ne tudna helyreállítani. Tudható, hogy Brahms a hegedűvel Joachimot, a csellóval önmagát jelenítette meg, s ahogy a darab folyamán a hegedű- és a csellószólam kérdez és válaszol, ahogy átvesznek egymástól témákat és azokat továbbfejlesztik külön-külön és együtt, ahogy egymásba bonyolódnak, vagy éppen oktávban ugyanazt játsszák – mindezzel mintha azt mondaná Brahms, hogy két ember között nem létezhet kapcsolat kommunikáció nélkül, s ha odafigyelünk a másikra, talán nem is olyan nehéz együtt vagy egymás mellett élni.


Csütörtök este Brahms szerepében Perényi Miklós, Joachim szerepében Kelemen Barnabás játszott, s akik hallották már őket együttműködni, sejthették, hogy nagy kockázatot nem vállalnak a koncertjegy megvásárlásával. Ráadásul Perényi és Kelemen Barnabás Kocsis Zoltánnal is sokszor dolgozott már együtt, e három nem akármilyen művész között tehát a zenei információáramlás jól bejáratott csatornákon folyik. Nem hallottam koncerten sokszor a művet, de hogy ilyen előadásban jó darabig nem is fogom hallani, abban biztos vagyok. Az első tételt indító tutti akkordokat követő csellószólóval Perényi ismét megforgatta a világot, megváltoztak a terem fényei, s az akusztikai törvényeket meghazudtolva pizzicatóival éppoly dúsan töltötte be a hatalmas teret, mint amikor vonójával a húrokhoz ért.


És amikor Kelemen Barnabás hegedűszólója ráúszott erre a csellóhangra, arra gondoltam, hogy most fel kellene állni, gyorsan hazamenni, bekapcsolni a tévét, s elveszni valamelyik kereskedelmi csatorna buta műsorában, mert kibírhatatlan, hogy ennyire kiszolgáltatott az ember, hogy két hangszer ilyen könnyedén képes ilyen messzire kirántani a mindennapok valóságából. Talán a hallatlanul intenzív előadás feledtette el a közönség néhány tagjával a koncerteken elvárt egyik legalapvetőbb illemszabályt: az első tétel után valakiből kibukott egy “bravo”, mire többen megkönnyebbülten tapsolni kezdtek a tételszünetben. Kocsis Zoltán erre hátrafordult, és morózus arccal azt mondta: “Hölgyeim és uraim! Haydn volt az első, aki tiltakozott ez ellen!”


A varázslat aztán tovább folytatódott, és a lassútétel oktávpárhuzamban megszólaló, már-már puccinisan érzelmes dallama, vagy a tételt záró hegedű-kvint leírhatatlan tökéletességgel szólalt meg. És a harmadik tétel elején Kelemen Barnabás játszott egy olyan kristálytiszta üveghangot, hogy azt hittem, kilyukad fölötte a plafon, s komolyan felmerült bennem, hogy Brahms ezért az aprócska hangért írta az egész művet, no meg azért, hogy majd 140 évvel később Kelemen Barnabás eljátszhassa azt.


A szünet után Dvořák 7., d-moll szimfóniája következett. Az előadás apróbb maszatoktól, az egyébként kitűnően játszó első kürtös lassú tételbeli intonációs problémáitól, és a zárótételben a zenei időt olykor lassabbnak gondoló rézkartól eltekintve nagyszerű volt: erőteljes, összeszedett, és minden pillanatban drámai.
Örülök, hogy Kocsis Zoltán nem az unalomig ismert IX. szimfóniát választotta a Dvořák-életműből, hanem a zenei szempontból sokkal izgalmasabb, Brahms és Wagner zenei nyelvét egybeolvasztó, Mahlerig előremutató, s ritkán játszott Hetediket. És ráadásként mi más következhetett volna, mint Dvořák egyik szláv tánca – sistergően energikus előadásban.


Nincs mit tenni, Kocsis kitűnő karmester, a zenekar nagyszerűen szól, Perényiről és Kelemen Barnabásról meg beszéltem már eleget. Fanyalgó kritika pedig talán egy másik – remélhetőleg minél távolabbi – alkalommal következik.


Fazekas Gergely
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. március 12.)