Ez történt


NFZ, Foster, Fliter

2006. 04. 22.


Leonard Bernstein 3. szimfóniája, az 1963-ban komponált, majd 1977-ben átdolgozott Kaddish először 1985-ben hangzott fel magyar közönség előtt, a szerző vezényletével, az azóta megsemmisült Budapest Sportcsarnok falai között.
Az aktualitást akkor a hirosimai atomtámadás 40. évfordulója adta, amelynek alkalmából Bernstein úgynevezett béketurnén vett részt: a hangversenykörút mind a megszólaló művek, mind az előadók kiválasztásával a történelmi kiengesztelődés célját igyekezett szolgálni. Nemrég huszonegy év után újra hallottuk a Kaddish-t, ezúttal a Nemzeti Filharmonikusok jóvoltából – de talán az a feltételezés sem indokolatlan, amely szerint az alkotás újbóli műsorra tűzéséhez az együttes élén vendégként fellépő amerikai karmester, Lawrence Foster személye is jelentősen hozzájárult.


Azok számára, akik szívesen dúdolják a West Side Story dallamait, talán meglepő a Kaddish témájának komolysága, holott Bernstein életművében gyakoriak a filozofikus, bibliai tárgyú vagy szakrális tartalmú kompozíciók. A kérdés inkább az, hogy az európai hagyományon nevelkedett zenehallgató érvényesként tudja-e elfogadni azt a megszólalásmódot, amelyet az amerikai szerző ezekhez a gondolatokhoz társít. A legcsekélyebb ellenérzést talán éppen a stílus okozza. Bernstein, mint máskor, most is egy szivárványszínű és szinte korlátlanul befogadóképes eklektika nyelvét beszéli, amelyben megfér egymással Gustav Mahler és Aaron Copland hatása, a modern könnyűzene ritmikája és Schoenberg hangzásvilága – mindezt azonban virtuóz szerkesztés, briliáns hangszerelés és a zenei beszédmód mindvégig természetes hatású gördülékenysége foglalja egységbe. A Kaddish népes előadógárdát vonultat fel, a nagy létszámú szimfonikus zenekar mellett szerepel benne vegyeskar, gyermekkórus, szopránszólista és narrátor. A mamut-apparátusban mindig ott a bombasztikus hatások veszélye, s ezt ennek a partitúrának sem sikerül elkerülnie. Hasonló csapdát rejt – tegyük hozzá: a zenetörténetben szinte hagyományosan – a zenekarkíséretes beszéd: a melodráma műfajára mindig leselkedő szentimentalizmus és pátosz csapdáját. Ez a Kaddish egyik legnagyobb tehertétele, amelyet ezúttal az amerikai színész, Mervon Mehta hollywoodias felhangoktól sem mentes, széles gesztusú ágálása csak súlyosbított. A legnagyobb baj azonban a librettóval, Leonard Bernstein saját gyártmányú, de arámi nyelvű liturgikus betéteket is tartalmazó angol szövegével van. Az elmagányosodott és hitét vesztett Istent pártfogásába vevő, bátorító és újraszülő Ember alakja, s ezen keresztül a hierarchikus isten-ember kapcsolat megfordítása a 19. század óta oly elhasználtnak és közhelyesnek tűnik, a szöveg pedig oly plakátszerűen didaktikusnak, hogy az összhatás menthetetlenül a magas színvonalon kidolgozott kommersz benyomását kelti. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai tudásuk legjavával szolgálták a kompozíció sikerét, az Antal Mátyás igazgatta Nemzeti Énekkar biztosan igazodott el a darab ritmikai és metrikai buktatói között. Kitűnő hangminőséggel járult hozzá a produkció értékeihez Szabóki Tünde szopránja, és Thész Gabriella betanításában, mint mindig, ezúttal is fegyelmezetten, tisztán és lelkesen énekelt a Magyar Rádió Gyermekkórusa.


Úgy látszik, ez az este az újbóli találkozások jegyében telt, hiszen nemcsak Bernstein Kaddishát tehettük mérlegre ismét huszonegy év után, hanem viszontláthattuk és -hallhattuk a még mindig igen fiatal, de már széles körben sikereket arató argentin zongoraművésznőt, Ingrid Flitert is, akit 2000 februárja óta ismer a budapesti közönség. Kétszer hallottam őt eddig, először egy Prokofjev-, majd egy Chopin-zongoraversenyben, s most, harmadik látogatása után, Beethoven C-dúr versenyművének előadásáról is szívesen számolnék be ugyanazzal a lelkesedéssel, mint előző két produkciójáról, de úgy látszik, a klasszikus alkotás csekélyebb mozgásteret kínált a művésznő számára, mint a mutatós-fanyar 20. századi opusz a maga technikai tűzijátékával, vagy a romantikus darab a maga érzelmességével és elegáns mozdulataival. Kétségtelen, hogy Beethoven C-dúr zongoraversenyében sok a markáns hangsúly, élénk a dinamizmus, és ezekkel a lehetőségekkel Ingrid Fliter vitathatatlanul élt is. Ám a klasszika keretei mégiscsak zártak, itt befelé kell terjeszkedni, és ez nem mindenkinek sikerül egyformán. Ingrid Fliter tökéletesen kidolgozott, kifogástalan teljesítményt nyújtott, és még csak azt sem állíthatnám, hogy zongorázása szűkölködött a személyes tartalmakban – csak éppen ezek a személyes tartalmak nem voltak jelentősek, nem sugározták egy valóban figyelemreméltó egyéniség jelenlétét. Így a teljesítmény summáját megfogalmazva elsősorban az abszolút professzionizmusra hivatkozhatom – és ez persze korántsem kevés.


A beszámoló végére hagytam az est karmesterét. Furcsa módon a pontos és tárgyilagos mozdulatokkal dolgozó Lawrence Fostert is ugyanazzal jellemezhetem, mint amivel Ingrid Flitert: a megfellebbezhetetlen szakmaiság, a kisiklásoktól mentes ízlés meghatározó szerepével. A művészet igazságtalan: ugyanaz a professzionizmus, amely egy Beethoven-zongoraverseny magánszólamában kevésnek bizonyul, elegendő lehet Rossini Semiramis-nyitányának élénk temperamentumú, feszes, pontosan elhelyezett poénokban bővelkedő előadásához, és ahhoz is, hogy a karmester jó kalauzként összetartsa, eligazítsa és segítse balesetmentesen közlekedni az oratorikus Bernstein-szimfónia előadógárdájának népes csoportjait. A Nemzeti Filharmonikusokkal könnyedén kommunikáló Lawrence Fosternek ez maradéktalanul sikerült, s az együttműködés eredményeképpen a kitűnő együttes mindhárom kompozícióban magas színvonalú teljesítményt nyújtott.


Csengery Kristóf
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2006. április 22.)