Ez történt


NFZ, Fellner, Kocsis

2006. 12. 31.


Újmódi – és csakis helyeselhető – szokás szerint a Művészetek Palotájának szorgos fiatal jegyszedői egy papírlapot is a látogató kezébe adtak, rendes műismertetésekkel, és a vendégművész rövid curriculum vitae-jével.


Miután semmit sem tudtam az est zongorista-szólistájáról, Till Fellnerről, hálás kíváncsisággal olvastam az összefoglalót: hány neves karmesterrel, zenekarral szerepelt együtt, hol járt és nyert versenyt. Imponáló a lista, állapíthattam meg magamban, és persze árulkodó is. Csak csodálni tudom érte azokat a szakembereket, akik az efféle szövegeket összeállítják. Nyilván az volna a cél, hogy a reménybeli olvasó diszkrét “ejha” vagy “nahát” felsóhajtással dőljön hátra a székében, s csillogó szemmel várja a kivételesnek ígérkező élményt. Ám fájdalom, kedves menedzser-urak és hölgyek, jobb, ha tőlem tudják meg: a dolog nem így működik. Aki kicsit is járatos a mai hangversenyrendezés rejtelmeiben, azt éppen az ilyen felsorolás győzi meg róla: másod-, harmad-vonalbeli muzsikusról szól az impresszárió reklámja. Az igazi nagyok esetében ugyanis semmi szükség nincs az európai és tengerentúli légikikötők meg a partnerek hasonló lajstromozására. Abbado, Harnoncourt (hogy csak kettőt ragadjak ki az említettek közül) egyszerűen Abbado és Harnoncourt, senkit sem érdekel, ki mindenkivel koncerteztek a közelebbi és távolabbi múltban, voltak-e Lagadoban, Laputában, Bergengóciában. Vagy komolyan gondolhatja bárki is, hogy, mondjuk Kocsis rangját növeli, ha legközelebbi külföldi fellépésénél megemlíttetik, hogy többek közt Till Fellnerrel is együtt lépett pódiumra?


Tisztességes recenzens persze igyekszik gyorsan úrrá lenni az előítéleteken: hátha ez egyszer téved, s a baljós előjelek ellenére Koh-I Noor gyémántra lel. Nos, ez esetben bátran kijelenthetem: nem. Vagy ha mégis, hát a drágakő egyelőre alapos csiszolásra szorul.


Till Fellner kétségkívül jó, ügyes, muzikális, technikás, megbízható zongorista, aki rendesen megtanulta Beethoven talán legpoétikusabb zongoraversenyét. Hibát alig vét, futamai gyöngyözőek, dallamívei gusztusosak. Csak egy hajszál választja el a nagyságtól, tökéletességtől. Sajnos a művészet törvényei kegyetlenek. Mert éppen ez a hajszálnyi a lényeg. Konkrét példaként idézhetem mindjárt a kompozíció elejét. Páratlan bevezető ez, hiszen a szólóhangszer kezd, minden kíséret nélkül. Máig emlékszem rá, amikor egyszer – jó két (vagy tán három) évtizede immár – Kocsis zongorajátékával hallottam a G-dúr versenyt. Úgy hangzott ez a néhány taktus, mint valami varázslat. A mágus bűvöli az üveggömböt, s íme, a csend után életre kel a muzsika. Először csak akkordok, ismételgetve, tonika, domináns, a szoprán lelép, majd fel. Rejtelmes invokáció, amit a zenekar még rejtelmesebben folytat, hiszen a várt G-dúr harmónia helyett azonnal H-dúrra kanyarodik. Till Fellnernél mindebből most a hétköznapi összhangzattanpélda maradt, némi dallamféleséggel. Meg nem mondom, mi hiányzott. Talán a ritmus lehetett volna beszédesebb, a kezdőakkord finomabb, a szoprán, egyáltalán a dallam, a jobbkéz ötödik és negyedik ujja erőteljesebb. Vagy mindez együttvéve. Hasonló érzésem támadt a lassútételben is. Egyes elemzők Orfeusz énekét fedezik fel ebben a különös muzsikában. Kocsis a zenekarral megadta a hátteret. Kérlelhetetlen unisonóval idézte fel a fúriák ridegségét. Utána viszont nem Orfeusz részvétkeltő dala hangzott fel, hanem egy profi zongorista tetszetős magakelletése. Plutó és Proserpina ilyen produkcióra legfeljebb díszes oklevelet adhat, de nem Euridikét. Aztán a modern Orfeusz beírhatja az életrajzába legközelebb, hogy immár az Alvilágban is szerepelt, íme a papír: Hádesz-díjjal jutalmazták… A közönség persze tapsolt, hosszasan és joggal a végén – de azért nem állítható, hogy tomboló lelkesedés uralta volna a termet.


A műsor második fele, Brahms negyedikje feltétlenül maradandóbb élményt adott. Ismét megcsodálhattam, milyen nagyszerű együttessé vált a Nemzeti Filharmonikus Zenekar az utóbbi években. Minden részlege kifogástalan. A rezek nem üvöltenek, képesek selymesen lágy hangzásokra, a fák elsőrangú szólókkal örvendeztetnek meg, a vonóskar hallatlanul fegyelmezett: az első tétel melléktémája pl. úgy szólalt meg, mintha egyetlen óriási hangszer játszotta volna, karcsú és mégis intenzív hangon. Egy pici hiányérzetem azonban itt is maradt – bár ez talán felfogás kérdése. A szimfónia lassútétele a múltat idézi a megszépítő messzeségből. Mintha egy messzelátót csavargatnánk. Egyszer csak megélesedik a kép. Szerenádzene szól, pengetett vonóskísérettel, szándékosan régies hangsorral. Brahms számára mindez idilli álomvilág. Vágyik, szinte sóvárog utána. Ez a sóvárgás, majd a rákövetkező forróan érzelmes, himnikus melódia ezen az estén túl józanra sikeredett. Kocsis rendszerint tartózkodik a túláradó érzelmességtől, a pátosztól. Nagy erény ez, ha arra gondolunk, hány jeles pályatárs talál menedéket a kulisszahasogató szentimentalizmusban, a szívdöglesztésben. Itt azonban talán többet lehetett volna engedni a csábításnak. A Halál-motívumot sem éreztem elég fenségesnek és komornak. Brahms egy későbbi dalában szinte leleplezi magát: a Négy utolsó ének híres dala ugyanazzal a motívummal kezdődik, mint a szimfónia. “O Tod, o Tod, wie bitter bist du”. Ó halál, mily keserű vagy. Az első tétel azonnal lezárja a horizontot. Nincs jövő. Belerévedhetünk ideig-óráig a múltba, de a véget, a véget, azt nem feledhetjük. Csak a hit, a közösség hite adhat vigaszt – ahogy Bach-témát kölcsönvevő passacaglia-szerű zárótétel hirdeti, amelyben ismét, sokszor és nyomatékosan szólal meg a fenséges terc-lánc: h-g-e-c és tovább, míg a motívum visszaér a kiinduló h-ig. Kocsis vitathatatlanul nagyszerű negyediket vezényelt, áttetszőt, részleteiben aprólékosan kidolgozottat. De ez a Brahms nem életről-halálról szólt. Maradéktalanul, úgy érzem, a harmadik tétel sikerült. Éppen az, amelyik egy kicsit kilóg a sorból. Játékosságával, fura megtorpanásaival feloldja a feszültséget. Annak idején, a szimfónia bemutatóján is ez tetszett a legjobban a publikumnak: meg is ismételtették. Én is ezt idézem most legszívesebben vissza.
(Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2006. december 23.)


Kovács Sándor
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2006. december 31.)