Ez történt


NFZ, Fellner, Kocsis

2007. 02. 01.


Az ember hajlamos volna azt gondolni, az év legnagyobb ünnepére való készülődés finisében nem sokan vágynak hangversenyen tölteni estéjüket – meglepődtem, milyen kellemesen megtelt a nézőtér egy nappal karácsony előtt, a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR koncertjén.


A főzeneigazgató KOCSIS ZOLTÁN tisztán látta, hogy az effajta alkalom nem ritkaságokat vagy felfedezést kíván: együttesével a törzsrepertoár két, egyaránt nagy népszerűségnek örvendő, sokszor kipróbált darabját állította egymás mellé.


A szokványos programhoz képest kissé talán szokatlan módon nyitány helyett mindjárt a súlyos-terjedelmes versenymű, Beethoven – éppen kétszáz esztendeje bemutatott – negyedik, G-dúr koncertje vezette be az estét. A szólista, a bécsi születésű TILL FELLNER, az 1993-as nemzetközi Clara Haskil Verseny első díjasa emlékezetem szerint mindeddig nem járt Magyarországon, a közönség tehát most ismerkedett játékával. Ami a zongoristát illeti, a hallottakról csupa jót mondhatok: korrekt, magabiztos kidolgozás, tiszta faktúra, plasztikus billentés (bár nem különösebben érdekes tónusú hang) – s általában megbízható, pontos együttműködés a zenekarral. A muzsikus személyiségére sem lehet panasz: Till Fellner tempóvételei illettek a zenéhez, a tételek karaktereit, hangsúlyait is sorra biztosan találta el, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Valami mégis hiányzott, s ez a hiányérzet már az első tételben nyugtalanítani kezdte a hallgatót, hogy aztán mindvégig kitartson, egyre fokozódva. Talán éppen az említett nagykönyvvel van a baj: ki szeret hangversenyen hanglemezt hallgatni? Ha egy produkció ennyire szabályos-lekerekített, ennyire nélkülöz mindent, ami figyelemfelkeltő, egyéni, ne adj' isten: rendhagyó – akkor a papírformával való újabb találkozás válik alapélményünkké. Megint hallottunk egy rendesen megcsinált, érdektelen G-dúr zongoraversenyt. Pedig Kocsis Zoltán és zenekara inspirálóan kísért – a lassú középtétel orfeuszi párbeszédében például feltűnő következetességgel képviselte az alvilági hatalmak könyörtelenségét.
Brahms szimfóniáiban az alkotóelemek szigorúan megtervezett viszonya olyan szilárd, állandó szerkezetet teremt, amelyben nehéz egy-egy összetevőt elmozdítani ezért is tapasztalható, hogy a koncertrepertoárnak ez a része hosszú ideje kialakult interpretációs hagyománnyal bír, s ez a hagyomány az évtizedek alatt nem sokat változik (mindenképpen kevesebbet, mint más nagy szimfonikus szerzők termésének előadói stílusa). Persze a karmesterek ennek ellenére törekszenek arra, hogy frissítsék koncepciójukat – ezt már csak a művekkel fenntartott hosszú távú kapcsolat higiéniája is igényli. Mintha a 4.. szimfóniát vezénylő Kocsis Zoltán is változtatott volna olvasatán abban a szellemben, amely ma a Brahmsot újraértelmező karmesterekre általánosan jellemző. A tételek, számomra legalábbis úgy tetszett, feszesebbekké, frissebbekké, pergőbbekké változtak – alighanem ennyi, amit a dirigens ezen a terepen erőszaktétel nélkül megkockáztathat. A nyitó Allegro non troppo Janus-arcán most inkább érvényesültek a határozott vonások, élesebb ritmikával, erősebb hangsúlyokkal fogalmazódott újjá az Andante moderato őszi természetzenéje, a kétnegyedes scherzo pedig kifejezetten ziccerdarabként funkcionált ebben az összefüggésrendszerben. Súly, sodrás, sötét tónus, ellentmondást nem ismerő határozottság adta meg Kocsis Zoltán karmesteri pálcája alatt a művet záró archaikus passacaglia jelentőségét. A hatás többnyire meggyőzőnek bizonyult, kisebb pontatlanságok azonban valamennyi tételben előfordultak. Karmester és zenekara egy magyar tánc hangulatos-temperamentumos  megszólaltatásával kívánt kellemes ünnepeket és boldog új évet a jelenlévőknek. (December 23. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)


Csengery Kristóf
(Muzsika, 2007. február)