A Nemzeti Filharmonikus Zenekar komoly kihívás elé állította önmagát és közönségét. A Művészetek Palotájában adott koncertjük műsorán szimfonikus slágerek helyett két ritkán játszott, a 20. század első felében keletkezett orosz mű, és egy magyarországi bemutatóként elhangzott, néhány éve írott amerikai darab szerepelt, az est karmestere pedig egy fiatal orosz művész volt, aki először járt Budapesten és Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen.

MIKHAIL AGREST, a leningrádi Mariinszkij Színház dirigense azonban éppoly biztos kézzel állította össze a hangverseny programját, mint ahogyan egyben tartotta a hatalmas hangszeres apparátust. Nemcsak saját pályáját reprezentálta a műsorválasztás, amennyiben a leningrádi születésű Agrest évekig Amerikában élt és dolgozott, de a művek annyiban is kapcsolódtak egymáshoz, hogy bár látszólag zenekari darabokról van szó, valójában színpadi zene mindhárom.
Igor Stravinsky 1917-es darabja, A csalogány éneke nyitotta a koncertet. A darab – a szerző műfaji megjelölése szerint „szimfonikus költemény” – a néhány évvel korábban befejezett, Andersen-mesét feldolgozó miniopera zenei anyagára épül, ebből hozott létre a Gyagilev-féle orosz balett 1920-ban táncelőadást. A koncert második felében elhangzott Prokofjev-szimfónia – a Harmadik – eredetileg ugyancsak operának készült: a Valerij Brjuszov regénye nyomán írott, középkori tematikájú, misztikus-mágikus operát, A tüzes angyalt csak Prokofjev halála után, 1954-ben mutatták be, huszonhét évvel a darab keletkezése után, 1928-ban azonban az opera zenei anyagából egy felépítésében klasszikus, ám hangzásában rendkívül előremutató, négytételes szimfóniát alkotott Prokofjev. A két orosz mű között hangzott el az idén hatvan éves amerikai zeneszerző, John Adams szimfonikus darabja, a Guide to Strange places (Útikalauz furcsa helyekre). A számos nagy sikerű operát jegyző Adams, akit a kortárs zene fiókrendszerében valahol a minimalista zeneszerzők skatulyája környékén szokás elhelyezni, 200l-ben a Holland Rádió, a BBC és a Sydney-i Szimfonikus Zenekar közös felkérésére írta a darabot (az ősbemutató Amszterdamban volt). Az eredetileg tisztán hangszeres mű gyorsan megtalálta útját a színpadhoz, 2003-ban sikeres balettet hozott létre belőle a New York Ciry Ballet, és a művet hallgatva nekem is az volt a benyomásom, hogy egy táncelőadás alapanyagaként talán hatásosabb, mint koncertteremben, „abszolút zeneként”.

Mikhail Agrest kitűnő karmester. Ahogyan zömök termetével a pulpitusra lépett és sietve meghajolt a közönség felé, hogy már fordulhasson is a zenekarhoz, szinte érezni lehetett: alig várja, hogy Stravinsky színekben tobzódó partitúráját végre megszólaltathassa. A hallatlanul gazdag zenekari anyag áttekintése és egyben tartása Agrest számára a világ legtermészetesebb dolga volt, kívülről legalábbis úgy tűnt. Visszafogott gesztusokkal, rendkívül precízen dirigálta a kitűnő formában lévő zenekart. Az Andersen-mese egyes szereplőit megszemélyesítő hangszeres szólisták kivétel nélkül tökéletesen dolgoztak a keze alá, és ragyogó teljesítményt nyújtottak, de ami ennél is fontosabb, a darab előadásának legérzékenyebb problémáját, a zenekari színek kikeverését, vagyis a hangzásegyensúly kérdését Agrestnek sikerült kifogástalanul megoldania.

A koncert második számaként Adams furcsa helyekre elvezető Útikalauza szólalt meg. A darab címadása találó ugyan, de csak annyiban, amennyiben metaforaként gyakorlatilag a zenetörténet utolsó négyszáz évének bármely műve felfogható egy efféle narratíva mentén, Bach concertóitól Mahler szimfóniáin keresztül a 20. századi zenék túlnyomó többségéig. Adams darabja egyetlen, bár meglehetősen kanyargós ívet ír le a művet indító energikus lüktetéstől az egyre szaggatottabb befejezésig. A számos izgalmas hangzás és a zenekar rendkívül hatásos kezelése mellett kissé hosszúnak éreztem a mű igényelte majd' félórányi időtartamot, még akkor is, ha Adams pontosan tudja, mikor kell egy-egy új impulzussal felkelteni az ismételgetéstől újra és újra eltunyuló hallgatói figyelmet. Agrest rendkívüli odaadással vezette át a Nemzeti Filharmonikusokat a furcsa helyeken, és az ütős, illetve rézfúvós szekció ezúttal valósággal tobzódhatott a zenei anyag kínálta lehetőségekben.

A koncert második felében hangzott el Szergej Prokofjev ritkán hallható Harmadik szimfóniája. Agrest számára alighanem ez volt a koncert legfontosabb száma, valósággal belemerült a zenébe, minden idegszálával a megfelelő hangok és hangvételek előidézésére koncentrált. A rendkívül erős, nemritkán agresszív és hallatlanul képszerű zenekari effektusok igen élesen szólaltak meg a nyitótételben, de Agrest fontosnak tartotta bemutatni azt is, hogy a komor hangvétel és a heves gesztusok mögött egyedülálló polifóniájú, nagyszerűen megírt zene rejlik. A lassú tétel fojtott indulatát éppoly átélten tolmácsolta, mint a Scherzo vibráló forgatagát, vagy a zárótétel ördögi tombolását. Nehezen tudom elképzelni a mű értőbb, szenvedélyesebb és zeneibb előadását. Remélhetőleg nem utoljára hallhattuk Mikhail Agrestet Budapesten vezényelni. (Május 10. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Fazekas Gergely
(Muzsika, 2007. július)