Ez történt


NFZ, Agrest

2007. 05. 20.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar legutóbbi hangversenyére egy kiváló orosz szakembert hívott vendégül, hogy olyan műveket vezényeljen, melyek vagy nagyon ritkán, vagy soha nem hangoztak még el Magyarországon.


Mikhail Agrest másfél évtizede az Egyesült Államokban is tanult, jelenleg pedig szülővárosában, Szentpéterváron a Mariinszkij Színház dirigense. A fiatal karmester testhezálló programot vezényelt, két orosz szerző operáját, valamint egy mai amerikai komponista nagyzenekari darabját tűzte budapesti műsorára. Mivel énekeseket nem láttam a színpadon, kénytelen vagyok pontosítani az előbbi mondatot: egy opera balett-verzióját és egy másik opera szimfóniába mentett keresztmetszetét hallottuk, valószínűleg a koncert érzelmi intenzitása zavart meg, valamint az, hogy Agrest operakarmesterhez méltó elszántsággal vezényelt, csak a muzsikusaival törődött. Egy-egy sikeresnek érzett produkció után elsősorban a zenészeknek köszönte meg a munkát, s csak mellesleg hálálkodott a tapsért. A szimpatikus és igen felkészült Agresten látszódott, hogy kevés érdeklődést mutat irántunk, szerényen mosolyogva, néha meghajlásszerű mozdulatokat tett, de gondolatait csak a produkció minősége kötötte le. Nem tudom, hogy kinek a fejében született meg a gondolat, hogy egy népszerűtlennek tetsző műsor értő betanítására felkutasson egy ismeretlen és abszolút antisztár típusú karmestert, de jó ötlet volt.


A koncert Stravinsky Csalogány című operájának Gyagilev ösztönzésére készült balett-változatával kezdődött. Az Andersen történetéből írt darab a mesés keletet idézi, egzotikus, csillogó és dekoratív zene, helyenként rendkívül virtuóz nagyzenekari játékot követel. Agrest érezhetően izgatottan vezényelt, valamivel nyugodtabb előadás, kényelmesebb tagolás jót tett volna a produkciónak, a mű azonban így is színvonalasan, pontosan szólalt meg. Remek szólókat hallhattunk, külön meg kell említeni az első hegedűst, a fuvolást és a nagybőgőst, a legvégén pedig nagyszerű volt a trombitás.


A másik orosz mű, Prokofjev III. szimfóniája valamivel lazább kapcsolatban áll azzal az operával, melyből a legfontosabb anyagai származnak. Az opera, A tüzes angyal, Prokofjev egyik legizgalmasabb, legkülönlegesebb, sok tekintetben az egyik legmodernebb műve, a szerző életében soha nem mutatták be, s úgy tudom, hogy Magyarországon sem játszották még. Amikor Prokofjev úgy látta, hogy nincs esély a darab színpadi előadására, az opera témáiból új művet, egy formai tekintetben konvencionális, négytételes szimfóniát írt. Az elkészült darab tehát nem szvit, hanem az operától többé-kevésbé független, önálló alkotás. Nem tudom, hogy annak, aki nem ismeri az operát, mit jelentett ez a darab, de nekem teljes-értékű operai élményt nyújtott, s ez elsősorban Agrestnek köszönhető. A zenekar is elkapta a fonalat, egy jelentős mű kiváló előadását hallhattuk. A kompozíció és az interpretáció minden pillanata magán viselte az eredeti opera lázas lobogását, sötét, okkult színeit, félelmetes, irracionális miszticizmusát. Aki most hallotta először, az is érzékelhette, hogy Prokofjev az 1920-as évek első felében valami egészen furcsa és különleges világot teremtett.


A két orosz kompozíció között az operaszerzőként is magasan jegyzett amerikai John Adams 2001-ben bemutatott műve hangzott el, melynek címe sokat ígért: Útikalauz furcsa helyekre. A mű egy holland kritikust egy road movie-ra emlékeztette, még egy nyitott tetejű sportkocsit is látott lelki szemei előtt, mely vad hegyláncok és félelmetes szakadékok között száguldozik. Bennem ilyen asszociációkat nem ébresztett a darab, de az figyelemreméltó volt, hogy Adams a népszerű amerikai repetitív stílust képes volt ötvözni a klasszikus szimfonikus hangzással, ráadásul ez a zene, szemben amerikai kortársai repetitív darabjaival, tág teret enged az interpretációnak, telis-tele van artikulálható pillanatokkal, karmester és muzsikus most nem végrehajtónak, hanem a szó klasszikus értelmében előadónak érezhette magát. Szórakoztató és érdekes mű, talán egy picit hosszabb az ideálisnál. A közönség mindhárom darab megszólaltatásáért hálás lehet, a kritikus pedig elégedetten állapíthatja meg, hogy van olyan nemzeti intézménye az országnak, mely nem elégszik meg azzal, hogy kiszolgálja a publikumot, hanem szolgáltat, nem idomul a közízléshez, hanem ízlést nevel.


Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2007. május 20.)