Ez történt


Népszabadság – Fáy Miklós kritikája

2011. 10. 12.


Babér a fejeken

 

Richard Strauss: Daphne, MüPa

 

Tiszteljük, szeretjük, nagyra tartjuk, de azért megvan a véleményünk róla. Ha jól sejtem, ez a mai gondolkodás Richard Straussról. Persze zseni, de önmagát túlélő zseni. Vagy így sem igaz, hiszen a Négy utolsó ének vitán fölül áll, így a magam számára ki is dolgoztam egy jónak látszó elméletet: Strauss az élmények nélküli komponista, akinek nem volt miről zenét írnia.

 

Megírta önmagát és a családot, aztán egyre jobban rászorult a szavakra. A szimfonikus költemények után valóságos költeményekre volt szüksége, versekre a dalokhoz és librettókra az operákhoz. Mindvégig megmaradt
a hihetetlen hangszerelési és zenedrámai tudása, de csak a vak nem látja az ügyeskedést, a zenei reciklálást, hogy ami egyszer bejött, azt megismétli, így követi a Salomét az Elektra, így hallani újra az ezüst rózsa átadását a Daphnéban. Ami az utóbbit illeti, még a történelem is szennyez. A Daphné 1938-ban íródott, Drezdában volt a bemutató, és úgy vagyok vele, mint amikor Márai 1944-es Naplójában azt olvasom, hogy föl van háborodva, mert a kocsijába nem tankolhat annyit, amennyit szeretne. Biztos ez volt a legnagyobb baj 1944-ben? Biztos nem lehetett izgalmasabb témát találni 1938-ban Németországban, mint Daphnét, aki megrémül a testi szerelemtől, és végül Apollón babérfává változtatja? Miközben a bevált librettisták helyett fajüldözési okokból Joseph Gregorral
kell dolgoztatnia – meg is van az eredménye, cséplik a szót, kevés a cselekmény.

Ez szerencsére csak az elmélet. A gyakorlatban azt hallani, hogy mennyi re szépen kezdődik a darab, átmenti a történelem előtti, görög hangzást vagy annak érzetét, aztán fokozatosan mégis megérkezünk a XX. századba.

 

A Nemzeti Filharmonikusok játszanak, kürtileg elég gyengén, egyébként elég jól, de az előadás alapkoncepciója megoldja a librettó gondjait: zenekari művet hallgatunk, amelyben énekesek is vannak, de ők is csak egy-egy szólamot énekelnek a nagy egészből, és a nagy egészre kell most figyelni. Nagyon lassan, fokozatosan tolódik át az előadás az opera világába, a két főszereplő tolja finoman helyére az előadást. Egyikük régi ismerősünk, Rost Andrea, akit megint úgy lehet hallani, mintha soha nem ismertük volna: nagy énekes lett belőle. Biztosan van, aki ezt már régen tudta róla, én most azt látom, hogy elsősorban nem hang, hanem színpadi lény, akit végig figyelni kell, még akkor is, amikor a babérrá válást kissé erőltetett arcjátékkal próbálja meg átélni. Levegője van,
atmoszférája –és, természetesen, akusztikája is, szép és erős a hang.
 

A másik főhős számomra ismeretlen, annyira különösen néz ki, ahogy raboskodó Zrínyinek frizírozva üldögél a székén, hogy szinte megnyugtató: aki ennyire lehetetlen, annak biztos jó hangja van. Tényleg van, nem annyira hibátlan az éneklése, mint Rost Andreáé, de Janez Lotric kellemes partner, megszólal a haragvó és szerelmes Apolló. A többiekkel nincs gond, leszámítva a Gaeát éneklő Iulia Mercát, akinek túl mély a szólam, szomorúan mereszti a szemét, talán ő is érzi, hogy csak a karmester hallja, amit énekel.

Meg lehet tőle kérdezni, milyen volt. Minden mást azonban nem kell kérdezni, Kocsis Zoltán vezénylésében most nem is elsősorban a kidolgozottság, a tempó feszessége volt meghatározó, hanem a lépték, a beosztás, ahogy a kezdeti levegőben lógás után megtalálták a darab formátumát, azt, amitől nem fárasztó ez az egyetlen, de hosszú felvonás, amikor állandóan fölfelé megyünk, és mégis úton lenni a legjobb érzés. Aztán mégis fölérünk, és legjobb volna újra kezdeni az egészet. Csak hol? Mikor? Kivel?