Ez történt


Nemzeti Filharmonikusok, Repin, Kocsis

2007. 06. 01.


Vegyes programmal lépett fel április közepén a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. Haydn 101., D-dúr (“Óra”) szimfóniája és Rahmanyinov A harangok című kompozíciója fogta közre Brahms Hegedűversenyét.


Úgy éreztem – különösen a koncert meghallgatása után – hogy a műsoron szereplő művek nem igazán illenek össze, esetlegesen állnak egymás mellett, minden különösebb kohézió nélkül. Lehet, hogy véleményemmel egyedül maradok, és talán az óra és a harang párhuzama is indokolja, hogy a választás éppen ezekre a művekre esett. Az is lehet, hogy nem feltétlenül kell közvetlen kapcsolatot keresni a felhangzott zenék között, mégis zavaróan hatott ez az összkép. Arra azonban kiválóan alkalmasnak bizonyult a heterogén műsor, hogy az együttes megmutathassa sokszínűségét, képességeit, jártasságát a különböző stílusokban.


Megfigyelhető tendencia, hogy napjainkban a nagyzenekarok is egyre inkább historikus szemlélettel közelítenek a barokk és a klasszika repertoárműveihez. Nem kivétel ez alól KOCSIS ZOLTÁN és együttese sem. S ez Haydn szimfóniájában nem csak a csökkentett vonóslétszámban vagy a fafuvolák használatában mutatkozott meg, hanem a formálás, a jól megválasztott karakterek és tempók is erre utaltak.


Bár az indításkor a vonósokon érezhető volt némi merevség, fésületlenség, később eltűnt a kezdeti bizonytalanság, átadva helyét az oldottabb muzsikálásnak. A második tétel fagott- és vonós pizzicato-kísérete amelyről a szimfónia melléknevét kapta ezúttal egy hangos faliórához volt hasonlatos, szinte szólisztikus szerephez jutva már kissé szájbarágósnak, didaktikusan hangsúlyozottnak tűnt. A menüett viszont kellemes meglepetésekkel szolgált: az erőtől duzzadó téma karcsúnak is tudott mutatkozni, a tétel kedélyessége, táncos lendülete mindvégig jelen volt, sohasem nehezült el, s a trióban szép élményt jelentett a fuvolás légies, áttetsző játéka. A finálé egyszerre volt virtuóz, játékos és könnyed. A prímhegedűk kiválóan győzték a nehézségeket, olyan egységes szólamhangzást hozva létre, amilyent magyar zenekartól ritkán hallani.


Kocsis interpretációjában a szimfónia nem annyira főúri, mint inkább polgári színezetet öltött, nem hiányzott belőle a báj és elegancia sem, de inkább a józan, túlzásoktól mentes Haydn portréját rajzolta meg. Brahms Hegedűkoncertjének magánszólamát ezúttal VAGYIM REPIN játszotta. A fiatal orosz hegedűművész személye eleve garancia a kiváló előadásra. Kétségkívül neki köszönhető a nagy siker, neki szólt a mű elhangzását követő hosszú ünneplés. Méltán. A kiváló technikai képességek birtokában levő művész ezúttal átgondolt, de cseppet sem filozofikus, inkább nagyon is szenvedélyes, széles ívű játékával, dús hangjával ejtette ámulatba hallgatóságát. Az első tételben nem az ismert Joachim-, de még csak nem is a ritkán játszott, nehézsége miatt kevésbé népszerű, de épp olyan kiváló Kreisler-kadenciát hallhattuk tőle, hanem a szinte sohasem játszott Auer Lipót-félét, amely – ilyen tolmácsolásban – különösen jó választásnak bizonyult. A szűnni nem akaró taps ellenére Repin meglehetősen sokáig kérette magát, ám végül engedett a közönség unszolásának, s ráadásként Ysaye harmadik szólószonátáját, a Balladát hallhattuk tőle.


A szünet után következő nagyszabású Rahmanyinov-műnek már az elején érezhette a hallgató: most következik a lényeg; az eddigiek csupán felvezetésként szolgáltak, megteremtve a megfelelő hangulatot a folytatáshoz. S ezen nincs is mit csodálkozni, ismerve Kocsis vonzalmát Rahmanyinov zenéje iránt. Ráadásul ezt a művét maga a zeneszerző is egyik legkedvesebb kompozíciójának érezte. Az oratorikus jellegű, kórust és szólistákat is alkalmazó szimfónia (a szerző elzárkózott a kantáta megjelöléstől) Edgar Allan Poe azonos című költeményének szabad orosz fordítására készült. A vers négy szakaszának megfelelő négy tétel mindegyikében más-más harang jeleníti meg az emberi életút stációit. Mindez sziporkázó zenekari hangszerelésben tárult elénk, számos színárnyalatot varázsolva elő, amit a kiváló előadás érvényre is juttatott.


A zenekar magas színvonalon látta el feladatát. A szólisták is remekeltek: FEKETE ATTILA határozott és SÜMEGI ESZTER fényes, szárnyaló hangja szépen illett az ezüst és arany harangok csilingeléséhez. A végig nagyszerű teljesítményt nyújtó NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) különösen a harmadik, szólista nélküli tételben vonta magára a figyelmet. A legmegrázóbb pillanatokkal az utolsó tétel szolgált: ANATOLIJ FOKANOV szuggesztív tolmácsolása, sötét tónusú hangja komor atmoszférát teremtett. A halált szimbolizáló vasharang kondulása, a Dies irae-tématöredék megjelenése, a kórus szöveg nélküli, harangzúgást imitáló szólama hallatán bizonyára jó néhány hallgató hátán végigfutott a hideg. (Április 19. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)


Kelemen Anna
(Muzsika, 2007. június)