Ez történt


Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán, Joshua Bell

2003. 04. 12.


Különös megfigyelni, hogyan térnek vissza évek múltán bizonyos élmények, tapasztalatok – látszólag változatlanul, de mégis másként. Amikor 1997 februárjában Joshua Bell a Fesztiválzenekar meghívására, Brahms Hegedűversenyének szólistájaként először lépett budapesti közönség elé, megcsodáltam tökéletesen kidolgozott játékát, a makulátlan technikát, az állóképességet és a fegyelmet, de hiányoltam a produkcióból az eredeti gondolkozást, a saját koncepciót. Akkor Kocsis Zoltán vezényelt, aki két évvel később, 1999-ben egy zeneakadémiai szonátaesten is fellépett a hegedűművész társaságában. Hétfőn, immár a Nemzeti Filharmonikusok estjén, de ismét Kocsis irányítása alatt, újból hallhattuk az amerikai sztárhegedűst, ezúttal Mendelssohn e-moll koncertjében. A kritikus némi öniróniával mondhatja magának: most aztán megkaptad, amire vágytál – a szokványostól eltérő előadásmódot. Nemcsak arra gondolok, hogy a művel szinte összenőtt cadenzát Bell kiemelte a darabból és a sajátjával helyettesítette – ezt megtette már annak idején Brahms esetében is, és kísérlete akkor éppoly kevéssé tűnt meggyőzőnek, mint most, Mendelssohnnál. Ezúttal túl súlyosnak, a mű szelídségéhez képest túlságosan is rámenősnek és reprezentatív virtuozitásúnak éreztem a hegedűs által szerkesztett szólórészt. Ám ismétlem, az igazi meglepetést nem a cadenza szerezte, hanem maga a versenymű előadásmódja. Joshua Bell már a nyitó Allegro kantilénáját is szokatlanul drámai, agitatív magatartással formálta meg, a tétel lírai részeit pedig feltűnően ellágyította, a hang édességét és a vibrátót is jócskán latba vetve a kívánt hatás érdekében. Más szóval: kiélezte a mű karakter-ellentéteit, vagyis a köztudatban lírai, klasszikusan kiegyenlített kompozícióként élő versenyművet drámaian értelmezte. Hozzájárult mindehhez a spontaneitás hiánya: a zenekarral párbeszédet folytató szólóhangszer megnyilvánulásaira erőteljes bélyeget ütött a megcsináltság, a játék teljesítményszerű jellege – megfigyelésem szerint ezzel magyarázható, hogy a finálé könnyed tündértánca ezúttal csupán elegáns volt, de nem önfeledten felszabadult. A hangszeres produkcióról azonban ezúttal is csak a legnagyobb elismeréssel szólhat a kritikus: Joshua Bell gazdag és sokszínű hangon, kifogástalan intonációval, választékosan és virtuózan hegedült.


Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikusok együttese további három művet szólaltatott meg a kissé talán túlságosan is színes műsorban. Ravel Nemes és érzelmes keringőinek hangulatos előadása kitűnő alkalom volt arra, hogy a karmester érzékeltesse a raveli keringőértelmezés kétarcúságát: a dinamikusan előretörő és a lágyan elandalodó karakterek egymással folytonos bújócskát játszó, párhuzamos jelenlétét, miközben persze a zenekar puha tónusára és pasztellszíneire is sikerült felhívni a figyelmet. Rachmaninov op. 41-es Három orosz dalának némiképp rögtönzésszerű előadásakor a Nemzeti Énekkar csatlakozott a hangszeresekhez: ez a ciklus képviselte a koncerten a ritkaságot, emellett fontos funkciója volt a magyar közönség máig igen hiányos Rachmaninov-képének kiegészítése, ezúttal a folklór színeivel. A műsort Dvořák 8. szimfóniája zárta: Kocsis Zoltán nagyformátumú előadást vezényelt, a Nemzeti Filharmonikusok kitűnő diszpozícióban és érezhető kedvvel játszottak, a tempóiban, karaktereiben és dinamikájában igen vonzó tolmácsolás legfeljebb néhány nagy tutti-szakasz megszólalásakor tűnt nyersnek vagy túldimenzionáltnak. (Zeneakadémia, 2003. április 7.)


Csengery Kristóf
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság)