Ez történt


Nemzeti Filharmonikusok, Kim Kashkashian

2002. 06. 01.


(…) Kim Kashkashian muzsikus személyisége kivételes fajsúlyú, erejű és kisugárzású. Az általa képviselt magatartásforma a zenével való feltétel nélküli, legteljesebb azonosulásé, s partnereit is megalkuvástól mentes művészi megoldásokra sarkallja. Mindehhez különleges feszültség társul, amelynek titka a kifejezésvágy és a zárkózottság szimultán hatása. Ez hasonlíthatatlan erőteret hoz létre játékában – az egész produkció megtelik elektromossággal.
A zenehallgató, ha jelen lehet, nehezen tudja kivonni magát az ilyen muzsikus játékának hatása alól. Kashkashian tisztasága és átszellemültsége azonnal abba a bűvös körbe von, amelyben az ember inkább azonosul, mintsem mérlegel. Élményem intenzitását tovább fokozta a művésznő csodálatosan mély zengésű, gazdagon áradó brácsahangja; az a képessége, amellyel énekelni, és az a másik, amellyel beszélni tud hangszerén. Mindehhez járult, hogy a teljes művet egységbe foglalta. Tömbszerűen homogén, nagyformátumú és fontos előadásnak éreztem vonója alatt Bartók versenyművét. Ráadásként szólóbrácsán hallottunk egy örmény népdalt A madárról, amely nem találja az utat hazafelé. Kashkashian tehetségét illusztrálja, hogy ezt is éppoly jelentőségteljesen, épp olyan szuverén zenei megnyilatkozásként tolmácsolta, mint Bartók zenéjét – s valamiképp még szellemi kapcsolatot is képes volt teremteni a két világ között.
KOCSIS ZOLTÁN a pár héttel korábbi szláv est után ezúttal kizárólag magyar kompozíciókból állította össze zenekarának műsorát. Dohnányi Ünnepi nyitánya parádés előadásban szólalt meg: remekeltek a rézfúvók és a vonósok, a karmesteri értelmezés a mű színgazdagságát éppúgy kamatoztatta, mint a feldolgozott három dallam (Himnusz, Szózat, Magyar hiszekegy) kontrapunktikus bújócskája által kínált lehetőségeket. Erénye volt az olvasatnak a rossz konvencióktól való eltávolodás is: Egressy verbunkosdallamát még soha nem hallottam ilyen folyékonyan és könnyedén (magyaros ritmikája ellenére már-már olaszos bel cantóval) felcsendülni.
A műsor második részét Bartók táncjátéka, A fából faragott királyfi töltötte ki. Az előadást mondhatni közművelődési felelősségtudattal tervezték meg: a közönség íráskivetítőn mindvégig követhette a szövegkönyv mondatait – ez ennél a kompozíciónál, hangverseny-előadás esetében nélkülözhetetlen. Hiszen ki tudja fejből felidézni az összes témához, hangsúlyhoz, tempóváltáshoz kapcsolódó, mozdulatban kifejezett tartalmat? Így azonban a hallgató, míg Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok produkcióját hallgatta, képzeletében saját színpadán irányíthatta saját Királyfiját, Tündérét, Királykisasszonyát és Fabábját. Kocsis értelmezéséből a színekben, effektusokban bővelkedő részletgazdagság mellett az ábrázolás határozott törekvését, a mesemondó jelleget emelném ki. A zenekar, akárcsak a Dohnányi-nyitányban, ismét fegyelmezett virtuozitással, kifejezően és gazdag hangzással játszott: ez a muzsikusgárda immár egységes – nincsenek hangszercsoportok, amelyek elmaradnának a közös teljesítmény színvonalától. (Április 29. – Zeneakadémia)




Csengery Kristóf
(Muzsika, 2002. június)