Ez történt


Nemzeti Filharmonikusok, Jean-Efflam Bavouzet, Jean-Claude Casadesus

2003. 10. 25.


Szellemes műsortervet valósított meg a Nemzeti Filharmonikusok múlt vasárnapi, zeneakadémiai hangversenye: az est nyitó és záró száma a mesék világát vetítette a szimfonikus zene vásznára – először úgy, ahogyan Maurice Ravel ábrázolta 1912-ben Csipkerózsikát, Hüvelyk Matyit, a Pagodák Hercegnőjét és a többieket a 17. századi francia író, Charles Perrault gyűjteménye alapján komponált balett, a Lúdanyó meséi tételeiben, majd pedig úgy, ahogyan Nyikolaj Rimszkij-Korszakov képzelte 1888-ban Szindbádot, Kalender herceget és Sahriár szultánt az Ezeregyéjszaka történetei nyomán keletkezett Seherezádé-szvitben.


A két mű között, a mesék keretébe foglalva, ha úgy tetszik, a véres valóság képviseletében hangzott fel Ravel Balkezes zongoraversenye, amelyet Paul Wittgenstein számára komponált a zeneszerző. A filozófus Ludwig Wittgenstein zongoraművész öccse az I. világháborúban jobb karját vesztette, majd rendkívüli akaraterővel tovább folytatva pályáját, olyan zeneszerzőket nyert meg balkezes kompozíciók írására, mint Florent Schmidt, Korngold, Richard Strauss, Ravel és Britten. Ismerve a mű keletkezésének életrajzi hátterét, aligha téved, aki a Balkezes zongoraverseny éjfekete kontrafagott-színeiben, démoni erejű ritmikájában, brutális hangsúlyaiban és egy jellegzetes, visszatérő témájának menetelő csizmák csattogását idéző ritmusában a háború borzalmainak zenei ábrázolását véli felfedezni.
 Volt azonban ennek a koncertnek egy másik vetülete, és ez már a karmester, Jean-Claude Casadesus muzsikusalkatára irányítja a figyelmet. Ez az est a színek estje volt, a három műben háromféleképpen, és erre Casadesus feltűnő fogékonysággal reagált. Különlegesen puha tónusokat kevert ki a Ravel-balett tételeiben: áttetsző, fátyolszerű vonóshangzást hallottunk, gyöngyházfényű fafúvós harmóniákat, pasztelles mixtúrákat és mesteri fokozatossággal felépített, puhán, de mégis terebélyesen kibontakozó crescendókat. Ha a Lúdanyó meséivel Casadesus a kifinomultság jegyében indított, úgy elmondhatjuk, hogy a második részben megszólalt Rimszkij-Korszakov-szvittel a szenvedély jegyében zárta a koncertet: kiderült, hogy leheletfinom zenei mozdulatok iránt érzékeny lénye milyen hatalmas erejű szimfonikus fokozásokra képes, milyen vad és makacsul követelő hangsúllyal játszatja a mű visszatérő tematikus alapgesztusait. Ami a színeket illeti, a karmester felszínre segítette a Seherezádé keleties érzékiségű, buja árnyalatait, megszólaltatva azokat az olvadékony tónusokat, amelyek a hangzás eszközeivel már-már hőfokot és páratartalmat is képesek közvetíteni. Vezetésével a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusgárdája mindkét szimfonikus műben tudása legjavát nyújtotta: csiszoltan és pontosan, fegyelmezetten, ám mégis felszabadultan játszott. A Seherezádé versenyműbe illő hegedűszólóit a koncertmester, Kuklis Gergely magas színvonalon tolmácsolta.
 A Balkezes zongoraverseny színeiről már beszéltem a bevezetésben, a zenekari megvalósításról pedig talán elég annyit mondani, hogy az előadás olyan volt, mint maga a mű – s ez mindig a legnagyobb dicséret. Ami a szólistát illeti, Jean-Efflam Bavouzet személyében a D-dúr versenymű individuális jelentéstartalmai kitűnő képviselőre találtak. A zongora első nagy monológját hallgatva még nem vált világossá, hogy vajon a kompozíció megkívánta erőhöz és állóképességhez a billentés és a frazeálás kellő differenciáltsága is társul-e, ám a későbbiekben bebizonyosodott, hogy Bavouzet érzéknyen árnyal és intelligensen tagol, ami pedig a legfontosabb: nemcsak a Balkezes zongoraverseny virtuozitásának kivételes tűzijáték-élményét képes közvetíteni, de azt a komor méltóságot és rendíthetetlen tartást is, amelynek jelenléte Ravel alkotását a barbárság elleni tiltakozás emlékművévé avatja. (Zeneakadémia, 2003. október 19.)


Csengery Kristóf
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, Muzsika)