Ez történt


Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kocsis, Ránki

2004. 10. 02.


Kocsis Zoltán és zenekara magasra tette a lécet. Olyan kezdőmagasságon nyitotta az idei évadot, melynek megugrását a középmezőny már csak a pálya széléről szokta szemlélni.


A léc pedig mostantól egyre feljebb kerül. Néhány szurkoló aggódik: nem lett volna-e taktikusabb alacsonyabban kezdeni, egy-két bemelegítő, biztonsági gyakorlattal ráhangolódni erre az évre. Az optimisták csillogó szemmel söprik félre az efféle aggodalmaskodást, és kipirult arccal lelkesednek: ugyan már, gondolj csak bele, mi jöhet még! Bár jogosulatlan egy zenekarral kapcsolatban az efféle sportújságírói okoskodás, mégis sokan próbálják az első koncert után megjósolni, megtippelni az évad várható színvonalát. Jóslatokba magam nem bocsátkozom, megelégszem annyival, hogy körülírom azt a magasságot, amit hétfőn a Zeneakadémia középerkélyének jobboldaláról láttam, hallottam.


Az első ugrások örömteli percekkel ajándékozták meg a publikumot. Dohnányi Ernő öt zenekari bagatelljével, a Szimfonikus percekkel kezdődött a koncert. Maga a mű nem tartozik a felfedezésre váró Dohnányi-opuszok közé, a karmesterek, a zenekarok és a közönség is rég szívébe zárta ezt a rendkívül szellemesen és bravúrosan megírt darabot. Jó hetven évvel ezelőtt Tóth Aladár is őszintén lelkesedett ezért a divertimentóért, mely szerinte a szellem szórakoztatását és a lélek felüdítését szolgálja. Magam nem emlékszem arra, hogy valaha is hallottam e szemkápráztató és szemfényvesztő partitúrát ilyen világos és transzparens előadásban. Rendkívül összefogott és egységes, dinamikailag aprólékosan árnyalt vonószenekari háttér előtt bontakozott ki a fafúvósok remeklése. Kocsis élénk tempókat vett, az egyes tételek karakterét magabiztosan ragadta meg és az öt miniatűrben önálló világokat teremtett.


A színpad gyors átrendezése után Bartók Béla II. zongoraversenyével folytatódott a műsor. A szólista Ránki Dezső volt. Az előadás érzékien bizonyította, hogy egy koncert semmihez nem hasonlítható, semmivel nem pótolható, hallatlanul összetett élményt képes nyújtani. Olyan élményt, melyben egymásnak feszülő ellentétes benyomások keverednek össze, egyszerre zavarba ejtő és termékeny elbizonytalanodást hozva létre a hallgatóban. Úgy érzem, hogy a koncerten szereplő műsorszámok közül leginkább a Bartók-darabon lehet még dolgozni, mégis ez az interpretáció volt az, mely a zenélés és a zene legmélyebb titkaiba vezette be hallgatóságát. Olyan távlatokat nyitott meg, ahonnan visszanézve jelentéktelenné zsugorodik a művet indító ütemek zavarossága vagy a szólista és a zenekar közötti dialógus meg-megdöccenése. Erre az előadásra és drámai feszültségére évek múlva is emlékezni lehet. Ismerünk olyan zongoristát, aki az első belépés pillanatától kezdve elemi erővel, fokozhatatlannak tűnő dinamizmussal veszi birtokába a II. zongoraversenyt és képes arra, hogy ezt a dinamizmust a felfoghatatlanságig feszítve az utolsó akkordig fokozza. E képesség csak részben művészi kvalitás kérdése, legalább annyira függ a zongorista idegrendszerétől és izomzatának tónusától. Egy ilyen zongorista állt hétfőn este a karmesteri dobogón.


Ránki másmilyen. Az első tételben nem állt a zenekar élére, nem helyezte magát a történések centrumába. Részese, de nem irányítója volt az eseményeknek. Ránki az Adagio megformálására tartogatta energiáját, arra a tételre, mely Kroó György szerint a “mű legfontosabb szakasza, a legnagyobb terjedelmű és intenzitásban gigászi. Az érzések feneketlen kútja.” Ahogy Ránki behatolt ebbe a zenébe, az valóban csak az alászállás fogalmával írható körül. Úgy tűnik, hogy ő abban a világban lel igazi otthonára, ahová más zongoristák be sem mernek pillantani. Ő itt töltekezik fel azzal az energiával, mely a végkifejletig röpíti az egész kompozíciót. Először a lassú tétel középrészében, ebben a rejtelmes scherzóban mutatta meg, milyen erők formálódnak a mélyben. A fináléban hallott játéka pedig olyan idegrendszerről és izomtónusról árulkodott, melyet a mű első tételében még elvitattunk tőle.


A szünet után Schubert “Nagy” C-dúr szimfóniája következett. A Bartók-zongoraverseny csodáját a Nemzeti Filharmonikus Zenekar – érthető módon – már nem tudta megismételni. Pedig ez a tolmácsolás az elkövetkezendő hétköznapok bármelyikét ünnepnappá avathatná. Gondosan kimunkált részletek, ragyogó egyéni teljesítmények, pazar összjáték jellemezte az egész produkciót. A legmélyebb nyomot az a-moll hangnemű Andante tétel hagyta bennem. Különösen szép volt a tétel két dúr-epizódja, a hangnemekhez Kocsis olyan eleven képzeteket és karaktereket társított, melyekről sajnos az elmúlt 100-150 évben kénytelenek voltunk megfeledkezni. Ez az Andante nem tűnt mennyei hosszúságúnak, csak mennyeinek.


Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2004. október 2.)