Ez történt


Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Borisz Berezovszkij

2002. 05. 01.


Bartók és Debussy zenéjét állította párba egymással a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hangversenye. KOCSIS ZOLTÁN nyitószámként ritkán hallható kompozíciót vezényelt: Debussy szimfonikus költeménye, a Tavasz (Printemps) korai alkotás (1887), keletkezése a római nagydíj időszakához kapcsolódik. Kocsis pálcája nyomán a Tres modéré nyitótétel békés, lassú áradás vízióját sugallta – az előadás a színgazdagságot, a fúvós és vonós harmóniák lágyságát, a ritmika rugalmasságát hangsúlyozta. A második tétel (Modéré) tolmácsolásában azután a nyugtalan vibrálás, a dinamizmus jutott vezető szerephez: Kocsis formaépítkezésében fokról-fokra vált mindinkább meghatározóvá a jubiláció és mindenekfelett a tánc mozgásélménye.
Csalódást keltett Bartók 2. zongoraversenyében BORISZ BEREZOVSZKIJ. A fiatal orosz zongoraművész-generáció nemzetközi hírű kiválósága az utóbbi években mindig levette lábáról a magyar közönséget, akár Liszt-, akár Sosztakovics-kompozíció szólistájaként lépett pódiumra. Az igazat megvallva már előzetesen is kétely motoszkált bennem a tekintetben, vajon valóban otthonosan mozog-e majd a virtuóz-romantikus alkatú muzsikus Bartók világában. Nos, a jelek szerint e területen nélkülözi az otthonosságot. Előadása kétféle szempontból hagyott hiányérzetet maga után: Berezovszkij egyrészt a mű karaktervilágát értette félre, másrészt – és talán ez a súlyosabb hiba – úgy tetszett, nem árfolyamán értékeli a kompozíciót, nincs meg benne a Bartók-mű iránti alázat. Értelmezésében előtérbe került a ritmikus elem, a démoni sodrás, ezzel arányban azonban háttérbe szorult a játékosság. A saroktételekben robusztusan és vadul zongorázott, nagy és olykor dörömbölő hangon. Közelítésmódjának idegensége leginkább az Adagióban vált nyilvánvalóvá: játékából a szélső formaszakaszok magányos monológjaihoz érve hiányzott a mélység, a személyes tónus. Ami pedig az alázatot illeti: Berezovszkij, a magabiztos virtuóz, aki annak idején Liszt összes Transzcendens etűdjét játszotta lehengerlően Budapesten, talán nem érezte a Bartók-versenyművet elég nagy kihívásnak, s ahogy lenni szokott, az elbizakodottság hibákkal tarkított produkciót eredményezett.
A második rész élén Kocsis Zoltán hangszerelésében hallhattunk hét Debussy-dalt: a kompozíciók (Naiv fiúk; Bábuk; Rondó; Caprice; A faun; Gáláns mulatság; Hontalan gyermekek karácsonya) a zeneszerzői pálya különféle szakaszaiból származnak, eredeti változatuk zongorakíséretes. Kocsis hangszerelései ezúttal is pompás időutazások a mi lett volna, ha vonatán: mi lett volna, ha Debussy e dalok énekszólamát eleve szimfonikus szövetbe ágyazza? A kíséret hangszerelésében a hallgató felismerni véli mindazt, amit Kocsis zongoraművészként és karmesterként Debussyről tud – erről tanúskodik a színvilág választékossága, a hangszerkezelés természetessége, s mivel szöveges zenéről van szó: a hangulatfestő-ábrázoló fantázia. A dalok előadójaként pódiumra lépő HAJNÓCZY JÚLIA teljesítményét minden tekintetben problematikusnak éreztem: újra és újra feltűntek francia szövegejtésének gyarlóságai, s a dalok többségében hiányoltam előadásmódjából a felszabadultságot és a megjelenítés képességét. Legfőbb kételyem a hang vivőerejével, színével kapcsolatos: a produkciót gyakran éreztem vokálisan is sápadtnak; gyakran tűnt úgy, hogy a voce nem képes áthatolni a szimfonikus hangzás függönyén. Jó volna a közeljövőben más szólistával újra hallani a ciklust, hogy megtudhassuk, az énekesnő hangja volt kevés – vagy a hangszerelés sok.
A műsort záró Bartók-kompozíció, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára megszólaltatásának leghívebb jellemzése aligha lehet más: kiérlelt. Kocsis Zoltán, aki előadóként is régóta együtt él Bartóknak ezzel a nagy, szimfóniaszerű és -rangú kompozíciójával (emlékezzünk csak a Fesztiválzenekar 1986-os, háromlemezes Bartók-dobozára, amelyen Kocsis a zongoraversenyek mellett a Zene zongoraszólamát is eljátssza), kitapinthatóan nem a művel való kapcsolat valamely “forrongó” fázisát örökítette meg ebben a tolmácsolásban, sokkal inkább egyfajta leszűrtség jellemezte olvasatát. Erre utaltak a hiteles, szélsőségektől mentes tempók, ezt jelezte a zene tartalmait természetes gesztussal kibontó karakterizálás, ennek az egyensúlyteremtésnek az igényét sugallta a dinamizmusában is nyugodt ritmika és hangsúlyozás. (Március 31. – Zeneakadémia)




Csengery Kristóf
(Muzsika, 2002. május)