Ez történt


Nagydíjas lemez – nagydíj nélkül

2004. 06. 01.


Talán tíz esztendeje történt: egyik külföldi ismerősömet kalauzoltam Budapesten. Hősök tere, Operaház, Váci utca, Várnegyed. A nap zárásaként koncert a Zeneakadémián. Varázslatos este volt.


Az ÁHZ szerencsére jó napot fogott ki, Kobayashi magával ragadóan dirigált, a publikum tombolt. Ismerősömet feszélyezte ugyan az ütemes taps, de azért ő is lelkesedett. Másnap megkért, menjünk egy lemezboltba, felvételeket szeretne venni ezzel a kitűnő együttessel és karmesterrel. Besétáltunk a belvárosba. És itt ért a kellemetlen meglepetés. “ÁHZ? Kobayashi? Sajnos…” tárta szét kezét az eladó. Mentettem a helyzetet. Utolsó szálig elfogyott az összes, hazudtam, ahogy ilyenkor illik. Majd szerzek egyet és elküldöm. Mondani sem kell, azóta is hiába várja az illető a postát. Nincs mit szépíteni a tényeken: évek hosszú sora telt el annak idején anélkül, hogy reprezentatív CD került volna piacra a zenekarral. Aligha szükséges hosszasan bizonygatni, hogy ezt a mulasztást nem engedheti meg magának olyan együttes, amelyik a világ vezető zenekarait szeretné riválisai közt tudni.


Amióta Kocsis Zoltán áll az ÁHZ, pontosabban az immár Nemzeti Filharmonikusoknak nevezett gárda élén, végre e tekintetben is alapvető változás történt. Egyik CD jelenik meg a másik után, jobbnál jobbak. A legutóbbi Bartók-lemez már-már kellemetlen helyzetbe hozza a recenzenst. Hiszen éppen Bartók mondta egyszer, őt sokkal jobban mulattatják a dicsérő kritikusok, mint a szidalmazók, az előbbiek tudniillik sokkal nagyobb marhaságokat szoktak papírra vetni. Mit tehetek – vállalnom kell a hálátlan feladatot, legfeljebb Bartók “odafent” jót derül majd némely megállapításon.


A Concerto, a Tánc-szvit és a Tizenöt magyar parasztdal kilenc tételének utóbb meghangszerelt változata, a Magyar parasztdalok hallható a kiadványon. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, a daraboknak jelen pillanatban ez a legjobb, legtökéletesebb CD-re rögzített előadása. Megkísérlem röviden összefoglalni, miért. A legfontosabb talán az, amit áttetszőségnek lehetne nevezni. Minden szólam hallható, mintha reflektor világítana a mű szövedékébe. Olyan érzésünk támad, mintha alpesi csúcson állnánk, szikrázó napsütésben. Apró részleteket fedezhetünk fel, amelyek legtöbbször elsikkadnak. A Concerto első tételének egy polifon szakaszában például rácsodálkozhatunk a téma augmentált változataira. A bevezetőben a fuvola repetált hangjai gyöngyözően világosak. Meg lehet számolni őket – máskor csak a “rezgést” érzékeljük. Boulez felvételeiről lehet ismerős az efféle kristályos tisztaság. Csakhogy Bouleznál mindez gyakran egyfajta sterilitással, hidegséggel párosul, Kocsis és zenekara viszont nem vész el a részletekben. Nagyvonalúan építkezik. Nem tudhatom, volt-e utólagos technikai retus, vágás, s ha igen, hányszor, hol. Bizonyára akadt – manapság ez szinte elkerülhetetlen. Ám a zene úgy hangzik, mintha egyetlen előadás megszakítatlan folyamatát hallanánk. A részek tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Fojtott bevezetés után valósággal robban a főtéma.


A szokottnál erőteljesebb üstdobütések lendítenek tovább. Fantasztikusan szól a rezek toronyzenéje: frissen, ropogósan. A tétel végén az újra és újra nekilóduló mélyvonósok döbbenetesen készítik elő a zárlatot. A második tétel kisdobja végre egyszer rendesen hallható. A “párok” valóban játékosak, szinte pajkosak, a korál gyönyörű, lágy kórusként hangzik. Az Elégia magyaros rubatója mértéktartó. Nem magyar előadók rendszerint kissé merevre veszik, vagy ellenkezőleg: eltúlozzák. A magyarok hajlamosak búsongó siratásra. Kocsis pontosan érzi a mértéket, a népdalos dikciót. Ne feledjük: a népdal soha nem szentimentális. Bartók éppen ezt a tulajdonságát emelte ki s tartotta nagyra. A Megszakított intermezzóban a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország mintha távolról szólna, az emlékek megszépítő messzeségéből. A “csizmás emberek” durva zenéje nem azáltal taszító, hogy vastag és zavaros.


Idegen elnyomó seregeknél épp az a félelmetes, hogy gépszerűen tökéletes a működésük… A finálé száguldása is kontrollált. Paradox módon ezért hat a szokottnál is gyorsabbnak.


A Tánc-szvit valószínűleg a legkényesebb partitúra, amit Bartók valaha is írt. Nem adja könnyen magát. A bemutatón, tudjuk, Dohnányi sem bírt vele, Bartókot egészen elkeserítette az 1923. november 19-i előadás. Röviddel utóbb egy sokkal jobban sikerült prágai koncert oszlatta el kétségeit. Ezúttal minden megszólal. A fagott bámulatos. Döbbenetes energiát ad a hangzásnak a zongora. Tündérvilágról mesél a refrénszerűen visszatérő magyaros melódia. Nos igen, immár nincs miért köntörfalazni: a Tánc-szvit bizony Trianonról vall. Boldog népek körtáncáról, egy elképzelt, soha nem létezett, álombeli, minden jóakaratú embernek egyaránt otthont adó Nagy-Magyarországról.


Amelyben persze Bartók hite szerint nincs helye szűk homlokú, melldöngető magyar nacionalizmusnak sem. S amely egyúttal az eljövendő Normális Világ, egyfajta Föld Köztársaság zenei ideálképe is. Hiszen Európától távoli, egzotikus melódiák is beletartoznak. (Ma sajnos úgy tűnik, ez a Normális Világ messzebb van, mint valaha.)


Végül a Parasztdalok… Ezeket az apró tételeket csak az tudja ilyen érzékenyen elvezényelni, aki zongoristaként ismeri legbensőbb titkaikat. Ismeri a feldolgozott népdalok szövegét. Egyáltalán: a Bartók által gyűjtött, lejegyzett, rendszerbe foglalt népzenekincset.


Nincsenek illúzióim. Cseppet sem vagyok biztos benne, hogy ez a CD nagydíjakat nyer a közeljövő lemezseregszemléin. Az efféle díjosztásokat manapság túlságosan átszövik üzleti-politikai, taktikai megfontolások. Csak annyit mondhatok, hogy ez a CD valóban megérdemelné a Grand Prix-t.


Porrectus
(Muzsika, 2004. június)