Ez történt


Muzsika 2012. január – Malina János kritikája

2012. 01. 06.


 

LIBOR PEŠEK Smetana Hazám ciklusát vezényelte el a NEMZETI FILHARMONIKUSOK vendégkarmestereként. Kétségtelenül nem mindennapi esemény volt ez: a karmester a cseh zenekari repertoár hiteles és elsőrangú interpretációja letéteményesének tekintett Talich–Ančerl–Pešek vonulat utolsó moh

ikánja, egy olyan triumvirátusé, amelynek tagjai egymást épp nemzedéknyi távolságban követve, a cseh zenei élet kulcspozícióit betöltve, s még rendre tanár–tanítványi viszonyban is állva egymással, valóban kézről-kézre adhatták a Talich ifjúkorában még élő 19. századi előadói hagyományokat. Az 1933-ban született Pešek, aki hosszú pályafutása alatt a szó szoros értelmében utazó nagykövetként szolgálta a cseh zene ügyét szerte a világon, hozzánk ezúttal a 19. századi cseh zene talán legismertebb, és a legvonzóbb módon nemzeti fogantatású alkotását hozta el.

Az ominózus vitában, hogy tudniillik a Hazám hattételes ciklus, vagy pedig közös címet is viselő hat szimfonikus költemény, mindenesetre határozottan állást foglalt: a ciklust ugyan szünet közbeiktatásával vezényelte, ám a tételek/darabok között nem adott alkalmat a közönségnek a tapsra, vagyis ő tételekként értelmezte a hangkölteményeket. Jómagam nem vagyok meggyőződve arról, hogy a teljes ciklus egyvégtében meghallgatva adja-e magáról a legkedvezőbb képet; kétségtelen viszont, hogy ilyen esetben a ritkábban játszott darabok egyenlő esélyhez jutnak. Biztos, hogy a legjobb előadás sem egyenlítheti ki az egyes szimfonikus költemények frissessége, eredetisége között fennálló különbségeket; azt azonban örömmel tapasztaltuk, hogy figyelmünket teljes két órán át lekötötte, kisebb-nagyobb meglepetésekkel és felfedezésekkel táplálta ez az interpretáció.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar elsőrangú felkészültséggel és emlékezetesen szép szólókkal segítette Libor Pešeket elképzeléseinek pontos megvalósításában. A karmester pedig egy szemmel láthatóan minden porcikájában kiérlelt és kicsiszolt interpretációt változtatott hangzó valósággá kiváló és hajlékony instrumentuma segítségével. Ezt az előadást nehéz sommásan értékelni, mert meglehetősen eltérő jellegzetességek határozzák meg. Először is alig érezhettünk benne spontaneitást, rögtönzésszerű elemeket – ugyanakkor koncentrált és „különböztetni kész” volt, akcentusok, a zenei szövetből lépten-nyomon izgalmas karakterek és hangszerelési megoldások pattantak elő. Másfelől viszont mindezt Pešek valamifajta ma ritkán látható, a látványosságtól irtózó, „személytelen” vezényléstechnikával, vagy inkább karmesteri magatartással hozza létre; dirigálásában van valami tanáros pedantéria, statikus elem. Hangsúlyozom: mindez nem a megszólaló zenére jellemző, hanem a karmesternek a zenekarral való, kitárulkozástól mentes kapcsolatára. A rezzenéstelen tartású felsőtest és a fegyelmezetten kifejező kézmozdulatok kettőssége a zenekari hangzásban is elnyeri párhuzamát: egy csiszolt és homogén, de alapjában egységesen barna színű, vagy fekete-fehér vonószenekari hangzáshoz adódnak valóban sokszínű és expresszív fúvós színek és fények.

Az este pillanatai közül emlékezetes maradt számomra a Vyšehrad Verdit és Wagnert idéző, emocionális telítettségű hangja, zenekari tömbjeinek ereje, egyszersmind melegsége, a leszálló este varázslatos atmoszférája. A Moldva előadásában az üdeség volt figyelemre méltó, továbbá dinamikájának meglepetésekre is képes differenciáltsága és hajlékonysága, a subito pianók varázsütései, általában a zenekari pianók érzéki, kiegyenlített hangzása, végül általában a természetfestés szuggesztivitása és költőisége. A Šárkában a finom klarinét-és csellószólón túl a rézfúvóskar élményszerű tömörségű és tisztaságú megszólalásai szereztek örömet, a Cseh erdőkön és mezőkön zenekari fúgáját pedig igen kevésszer hallottam ilyen rajzos vonalakkal, áttetszően és fegyelmezetten, mint ezen az estén. Igazi szlávos, melankolikus tragikum csengett ki a Tábor előadásából, és az idilltől a harc izgalmán keresztül az apoteózisig a legélesebb kontrasztokat tette érzékletessé Libor Pešek a Blaník hatalmas, levegős tablójának elénk vetítésével, egy jelentékeny hangverseny zárásaképpen. (November 8. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

 

MALINA JÁNOS