Zongoraverseny, op. 61/a

I. Allegro ma non troppo
II. Larghetto
III. Rondo. Allegro




Beethoven 1806-ban, immáron negyedik zongorára és zenekarra írott (G-dúr) versenyművének befejezése után fogott hozzá a Hegedűverseny megírásához. A december 23-ra kitűzött bemutató – Beethoven igen aprólékos, folytonosan javítgató kompozíciós módszeréhez mérten – igen közelinek látszott, s a kortársak emlékezéseiből úgy tudjuk, a Theater an der Wien zenekarának vezetője, Franz Clement végül gyakorlatilag lapról volt kénytelen játszani a szólót. A mű ennek ellenére nagy sikert aratott – ha nem is akkorát mint maga szólista, aki a Beethoven-koncert első két tétele között egy saját “szonátáját” is előadta, fordítva tartott hegedűn, s ráadásul egyetlen húron. (Az idők változását azonban jelzi, hogy e produkcióért és lelkes fogadtatásáért a kritika immár mind az előadót, mind a közönséget alaposan megrótta.) A Hegedűverseny sikere mindenesetre egyelőre nem lett maradandó: csak az 1840-es években, az ifjú Joachim József előadásai nyomán vívta ki máig őrzött vezető szerepét a hegedűsök repertoárjában.
 A Hegedűverseny zongorára való átdolgozásának gondolata természetesen egy billentyűs virtuóztól, Muzio Clementitől származott, s a mű két változata 1808-ban gyakorlatilag egyidőben jelent meg – az eredeti Stephan von Breuningnak, a zongoraváltozat pedig feleségének szóló ajánlással. Az átirat készítésekor Beethoven igen hűségesen ragaszkodott az eredeti formához, így a zongoraversenyt gyakran éri a “zongoraszerűtlenség” vádja, s való igaz, hogy a túlságosan is jól ismert eredeti árnyékában e változatból mindenképpen hiányozni érezzük a hegedűhang csillogó színeit, melyeket természetesen a legpuhább zongorajáték sem képes megközelíteni. Az átirat fontos zenetörténeti érdekessége viszont a kadenciák megkomponálása: az eredetiben természetesen Clement fantáziájára bízott improvizációs szakaszokat ezúttal már rögzítette a zeneszerző.