Zongoraverseny, op. 42

Arnold Schoenberg 1942-ben komponálta egyetlen Zongoraversenyét. Ekkor már az Egyesült Államokban, Los Angelesben élt (nem messze Stravinskytól). Hitler hatalomra jutásának évében határozta el, hogy menekül Németországból (1926-tól 1933-ig Berlinben tanított), s még útközben, egy rövid párizsi tartózkodás alatt látványosan visszatért a zsidó közösségbe, amit fiatalon, 24 évesen elhagyott. A vázlatok tanúsága szerint a kompozíciónak vannak bizonyos rejtett önéletrajzi vonatkozásai. A zeneszerző a négy, egymást attacca követő tétel mindegyikéhez alkotómunka korai fázisában megjegyzéseket fűzött, mégpedig új hazája nyelvén, angolul – később azonban úgy döntött, hogy a nyomtatott partitúrában ezeket nem jelenteti meg. „Az élet oly könnyű volt”, áll az első (Andante) rész elején. „Hirtelen kitört a gyűlölet”, az a Molto allgero második rész felirata. „Súlyos helyzet keletkezett”, nagyjából így lehetne visszaadni a harmadik, Adagio tempójú szakaszét („A grave situation was created”). Végül a Giocoso zárórésznél ez áll „But life goes on” („az élet megy tovább”). Itt meg kell jegyeznünk, hogy 1942-ben Schoenberg aligha tudta, mennyire súlyossá vált a helyzet, hiszen a haláltáborok borzalmainak nagy részéről az Újvilág polgárai csak később értesültek. Pierre Laurent Aimard francia pianista, a mű egyik előadója mindehhez további érdekes megjegyzéseket fűzött. Az első tételt „nagyon bécsies”-nek találta (Schoenberg Bécs szülötte volt), a másodikat aggódónak, a harmadikat kifejezőnek, komornak, tragikusnak a finalét viszont ironikusnak.
Mindezek a karakterek többé-kevésbé jól követhetők, bár kétségkívül megnehezíti a hallgató dolgát, hogya mű a dodekafón kompozíciós módszerrel készült. A tizenkét féle lehetséges hang egy előre elhatározott sorával való komponálást Schoenberg 1921-ben találta ki és a későbbiekben nagyon kevés kivételtől eltekintve ragaszkodott hozzá. A Zongoraversenyben némi szabadságot megengedett magának (olykor ismételgetett hangokat, mielőtt továbblépett a sor – seria, vagy Reihe – következő tagjára). A darab elején az alapsor, majd tükörrákja, rákmenete és tükörformája szólal meg, ám alig valószínű, hogy ezt a hallgató követni tudja, s nem is fontos, hogy kövesse. A lényeg: a dodekafónia a darabnak egységes hangzást, egyfajta stílustisztaságot biztosít és mindenképp megóv a régies- banális fordulatoktól. A formálás ugyanakkor határozottan régies: dodekafón műveiben Schoenberg ugyanúgy zenei mondatokban, többnyire aszimmetrikus frázisokban gondolkodott, mint pl. Brahms.