Zongoraverseny D-dúr, op. 61/a

I. Allegro ma non troppo II. Larghetto III. Rondo. Allegro

 

Beethoven egyetlen hegedűversenyt komponált. E darab a maga korában nem vált igazán sikeressé, a számos ok között ritkán említik, hogy talán azért, mert a kortársak számára kevéssé tűnt beethoveninek. A mű majd csak a század közepén vív ki magának kivételes rangot, elsősorban Josef Joachim csodaszámba menő előadásainak köszönhetően: az 1840-es évek romantikusai és a romantikus zenével kiszolgált publikum egyszer csak meghallotta a darabból a neki kedves hangokat. Innen már csak egy lépés volt, hogy a nem tipikus hegedűverseny a későbbi hegedűversenyek modelljévé, a nem tipikus beethoveni hang pedig a Beethoven-zene egyik emblémájává váljon. A pazarlóan melodikus, édes harmóniáktól túlcsorduló, már-már valószínűtlenül szép birodalomba repítő kompozícióról joggal állapítja meg Szabolcsi Bence, hogy egyedülálló a teljes Beethoven-zenében. Az 1806-ban elkészült darab felkeltette a neves, Londonban élő zongoravirtuóz-zeneszerző, Muzio Clementi érdeklődését. Amikor 1807-ben, Bécsben felkereste Beethovent, felkérte, hogy dolgozza át a hegedűversenyt zongoraversennyé. A zeneszerző meglepően könnyen elfogadta a felkérést, s szemben a hegedűversennyel, még a cadenzákat is megkomponálta. Beethoven a nyomtatásában (1808) megjelenő hegedűverziót – nászajándék gyanánt – Stephan von Breuningnak, a zongorás változatot pedig feleségének, Julie von Breuningnak ajánlotta.