Zongoraverseny c- moll, K. 491

Mozart pályafutásának legsikeresebb időszaka a Szöktetéstől a Figaro házasságáig, 1782-től 1786-ig tartó mintegy fél évtized volt. A salzburgi hercegérseki szolgálattal szakított, s immár független muzsikusként Bécsben egzisztenciát teremteni vágyó művész ezekben az években a császári főváros első számú kedvence. Népszerűségét mindenekelőtt zongoraversenyeinek köszönheti, amelyekkel előfizetéses koncertjein zeneszerzőként és billentyűs művészként is felléphet.Ez a népszerűség azonban mulandónak bizonyul: 1786 végére Mozart hirtelen „kimegy a divatból.” Utolsó nagyböjti zongoraverseny-sorozatát ebben az évben, a Figaromunkálatai közben írja meg. (Az akkori Bécsben ugyanis a hangversenyek legfőbb időszaka a nagyböjtre esett, amikor tilos volt opera- és színházi előadásokat tartani.) A sorozat utolsó, c-moll darabjának bemutatójára 1786. április 7-én került sor a Burgtheaterben.

 
Ac-moll zongoraverseny több szempontból is különleges darab,nemcsak a hangneme (Mozart 27 zongorakoncertje közül csupán kettő áll mollban),de hangszerapparátusa miatt is: az operákon kívül nem találunk Mozartnál még egy ilyen művet, amelynek zenekarában a trombiták, kürtök és üstdobok mellett a teljes fafúvós kar (fuvola, két oboa, két klarinét és két fagott) is jelen van. És tegyük mindjárt hozzá: ez a fafúvós kar minden eddiginél fontosabb, kiemeltebb szóló-szerepet játszik. Nem szokványos továbbá a nyitótétel ¾-es lejtése sem, ami némiképp oldja a moll hangnem komolyságát. A c-mollra általában jellemző kromatika és szenvedélyes hangvétel a nyitótételben kizárólag a tételt indító, s hosszabb-rövidebb időre mindig visszatérő zenekari főtémához kapcsolódik; a zongora saját főtémája ezzel szemben töprengő, melankolikus karakterű, kifejezetten derűs Esz-dúr melléktémáját pedig egy újabb, lírai melléktéma követ a fafúvókon. A karaktereknek ez a sokfélesége, amelyet Mozart mesterien kiegyensúlyozott egységbe foglal, már-már az operák világának teljességét idézi.

 
A mű lassú középtétele, szokatlan módon, rondóformában íródott (ez a szerkezet a bécsi klasszikus versenyműveknélelsősorban a zárótételekben gyakori). A Mozart jellegzetes románc-hangján megszólaló Esz-dúr tételt a zongora indítja, a két epizódot viszont a vele teljesen egyenrangú fafúvók – az elsőt az oboák, a másodikat a két klarinét. A lassútétel után variációs finale következik: a teljes zenekaron felhangzó, nem túlságosan gyors (Allegretto) témát nyolc variáció követi. A variációk változatosságát Mozart egyfelől a hangszerelés, másfelől a karakterek változatosságával biztosítja: a harmadik variáció például induló ritmusú, a negyedik és a hatodik C-dúrra vált, az ötödik szigorúan négyszólamú, barokkos szerkesztésmódja pedig a c-moll karakter talán legjellegzetesebb megnyilvánulása. A zongora kadenciája után következő, jelentősen kibővített utolsó variációban a zene lüktetése páros ütemről páratlanra (3/8-ra) vált, erősen kromatikus jellege azonban a nyitótétel főtémáját juttatja eszünkbe, s a moll-finálék végén gyakori dúrra kivilágosodás ezúttal elmarad: a tétel néhány határozott akkorddal, c-mollban zárul.