Zongoraverseny C-dúr, op. 39, BV 247

Busoni ezzel a művével, amelyben az osztrák-német és olasz hatások szintézisére törekedett, alkotói pályája csúcspontjára jutott. 1903-ban kezdte komponálni, és a szünet nélkül játszandó öt tételből először a nagyobb terjedelmű, páratlan számúakat készítette el. Hetven perces időtartamával a mű a valaha előadott leghosszabb zongoraversenynek számít, előadóegyüttesének mérete, komplex zenei felépítése és a zongoraszólam nehézségei miatt ritkán hallható. Szerzője többször is találóan „felhőkarcoló koncertnek” nevezte.

Ferruccio Busoni (1866–1924) olasz származású német zongoraművész és zeneszerző pályája csodagyerekként indult. Bécsben és Lipcsében tanult, majd Helsinkiben és Moszkvában tanított, 1892-től pedig az Egyesült államokban, Bostonban és New Yorkban élt. 28 évesen Berlinben telepedett le és a koncertezéstől egyre inkább a zeneszerzés felé fordult. Az új zenét népszerűsítő zenekari koncertsorozatokat szervezett, és 1904-ben ezek egyikén mutatta be saját monumentális C-dúr zongoraversenyét (op.39), amelynek zárótételében férfikar is szerepel.
Ezzel a művével, amelyben az osztrák-német és olasz hatások szintézisére törekedett, alkotói pályája csúcspontjára jutott. 1903-ban kezdte komponálni, és a szünet nélkül játszandó öt tételből először a nagyobb terjedelmű, páratlan számúakat készítette el. Hetven perces időtartamával a mű a valaha előadott leghosszabb zongoraversenynek számít, előadóegyüttesének mérete, komplex zenei felépítése és a zongoraszólam nehézségei miatt ritkán hallható. Szerzője többször is találóan „felhőkarcoló koncertnek” nevezte.
Az 1. tétel (Prologo e Introito) himnikus vonósdallammal indul, amiből minden további származik. Hamarosan világossá válik, hogy a zongora nem a versenyművek hagyományos szólóhangszer-szerepét tölti be: hosszú szakaszokon át különlegesen nehéz passzázsokat játszik, máskor zenekari hangszerként simul bele a hangzásba, jelentős témákat azonban nem bíz rá a szerző. A szólista ott ül a hangszernél, kommentál, színez és álmodik, vagy éppen ujjai démonikus táncot járnak.
A 2. tétel (Pezzo giocoso) egyfajta scherzo olaszos dallami és ritmikai anyaggal, bár népzenei idézetek nélkül. A 3. tétel (Pezzo serioso) a leghosszabb, négy részes szerkezetével, tematikus visszatéréseivel önmagában is teljes értékű versenyműnek számít. Busoni zenéje ezúttal is többször tűnik öncélúan zsúfoltnak, de itt kerül legközelebb ahhoz, amit a klasszikus-romantikus műfaji hagyomány alapján a közönség concertóként elvárhat. A 4. tétel (All’Italiana – Tarantella) nehezebb játszani valót kínál, mint eddig a darab bármikor. Szinte tébolyult, őrjöngően vad sodrása ellenére egységes zenei kompozíció benyomását kelti.
Az 5. tétel (Cantico) Adam Oehlenschläger Himnusz Allahhoz című versének megzenésítése. Busoni Oehlenschläger Aladdin, avagy a csodalámpa c. verses drámája nyomán összművészeti darabot tervezett, és a befejezetlenül maradt mű zárókórusát a zongoraversenyben használta fel. Nem is a szavak jelentése, hanem a varázslat jelleg volt fontos a számára. A láthatatlan férfikar végig akkordokat énekel, mintha egy szöveget megszólaltató harsonaegyüttese lenne. Szinte teljesen átveszi a szólóhangszer szerepét, az pedig feloldódik az hangzás egészében. (Gombos László)